„Genezyp
Kapen semmilyen formában nem tudta elviselni a rabságot – kora
gyermekkora óta leküzdhetetlen undort érzett iránta.”. Első
mondat a Telhetetlenségből. S talán a legfontosabb Stanisłav Ignacy Witkiewicz életművéből, életéből, s
mindenből, ami utána maradt. 1885. február 24-én született
Varsóban. Nem hallani háború zaját Európában. Viszonylagos
békeidőszak. Kultúra, jóllét, működő gyárak, autó,
repülőgép, a motor zaja elnyomja az emberi hangot ... Az eszmék
százával potyognak a korszak szülőcsatornájából. Van idő az
elmélkedésre. Sok a felesleg. Bővülő nyomornegyedek Megjelenik a
tömeg, s vele együtt megszületik a szorongás: hol az én helye e
sokaságban? A kor egyenlőségjelet tesz az emberek közé,
összehúzva az óriási hústömeget a közös sors kötelével: épp
a másiktól való elszakadás vágya tesz mindenkit egyformává.
Nincsenek arcvonások, hanem egyforma álarcok.
Witkacy
szimbóluma annak a kornak, amely maga alatt ásta a sírgödröt,
abban a hitben, virágot ültet. Szimbóluma egy olyan kultúrának,
amelynek el kellett pusztulnia. Nem szükségszerűségről volt szó,
hanem a rendszer, az ismétlés, az újjászületés önkényéről.
Műveiben nyoma sincs naivitásnak vagy álmodozásnak: belátta azt,
hogy minden hangos robajjal, s sok szenvedéssel ér véget. A
koncentrikus körök világa nem létezik, csupán a vágy a
középpont után. Nincs fejlődés, csak illúzió, s egyazon dolgok
koronkénti másként elrendeződése. Witkacy végtelenül
pesszimista. Komor hangja azonban az iróniában, a fantasztikumban
és az abszurdban oldódik fel. Zavarba ejtő személyiség, még
zavarba ejtőbb életművel. A lengyel irodalom talán
legmeghatározóbb alakja, mégsem vált sosem második Mickiewicz-é.
Semmiféle enyhe vagy épp radikális nacionalista kánon nem talál
rajta fogást, képtelenség őt bekebelezni és megbélyegezni.
Félve, halkan, remegő ajkakkal mondja a lengyel: „igen, azért
mégiscsak a miénk volt … a miénk is.” Witkacy Lengyelországban
született, itt élt, s lengyelül alkotott, s igen a Telhetetlenség
című monumentális regényének színhelye a lassú
„elkínaizálódásában” eltűnő Lengyelország. Ennyiben talán
mégiscsak igazi lengyel volt. Önmagában hordta szülőhazája
történelmét, szorongásait, s annak a tapasztalatát milyen olyan
országban élni, amely több mint száz évig hiányzott a
térképekről. Ennél több volt. Witkacy a létezés legmélyére
szeretett volna leásni, találni valami állandót, amelybe
kapaszkodva vidáman várhatja az elmúlást. Kutatta, s mégis
rettegett attól, hogy talál valamit, ami mellett el kell köteleznie
magát. Életműve a megtestesült paradoxon: hagyományt akart
teremteni, ám ezzel egy időben menekült is előle. Dráma-, és
regényíró, festő, fényképész, filozófus. Lenyomata egy olyan
kornak, ahol az identitás maradandósága kérdőjeleződött meg.
Szivacsként szívta magába az eszméket, egy ideig hagyta őket
hatni, majd miután már nem volt szüksége rájuk, elhajította
őket. Csillapíthatatlan kíváncsisággal vizsgált mindent, ám
nem maradt háta mögött más, csak elhasznált gondolatok, eszmék
jól megrágott, majd kiköpött darabjai. A rombolás volt Witkacy
igazi művészete. Felrúgni a szabályokat, újakat alkotni, majd
összezúzni mindent. Az ihlet sem más, mint a rabságtól való
félelem egy megnyilvánulási formája. Witkacy művészete a vég
nélküli menekülés ábrázolása. Nem fogad el nyugvópontot,
hiszen a kor sem ajánl fel semmit a pihenőhelyeknek álcázott
vágóhidakon kívül.
A közös
álarcok elől menekült Witkacy? Az ismétlések sorozatából
felépülő történelem egy szükségszerű apokalipszisben
pusztítja el önmagát, hogy szabad utat engedjen az új kezdetnek.
Az apokalipszis előjele pedig az unalom. Witkacy-t az „életunalom”
vette körül, a tett nála nem csupán vágyként, hanem meghatározó
erőként működött: dolgoznia kellett, mint egy megszállott, hogy
az unalom ragálya ne érje utol őt. Művészete a tömeg hangjait
túlüvöltő jajveszékelés. Nem figyelmeztetni akar, csupán
hallani saját hangját. Csupán létezni, s életben tartani a
rabságtól való félelmet, fenntartani a rab-létet, hiszen csak a
leláncolt képes beszélni a szabadságról. Witkacy nem volt
szabad. Ezt tudta jól. Ahogy senki sem az, aki lélegzik. A világ
egy megállíthatatlanul pusztuló organizmus. Az élet esszenciája
a haldoklás. A mindent elpusztító ellenség arctalan és sokáig
észrevétlen marad. Ekkor üti fel a fejét az unalom. Amikor már
nem érdemes belekezdeni semmibe. Witkacy elfogadta a rendszert,
mégis lázadt ellene, csupán azzal, hogy nem volt hajlandó
részesedni ebben benne. Ha csupán félig tudott véghezvinni
valamit, alkotott. Rendezetlenül hátra maradt torzók rengetege még
mindig többet ér, mint egy csontváz a végtelen pusztaság
előterében.
Két
regényt írt. Talán nem is kellett több. Az ősz búcsújának
1925 júniusában kezdett neki. Két hónap alatt elkészült vele.
A regény főszereplője Atanazy Bazakbal. Nem hős, hanem jelkép,
amely ugyan még őriz magában valamit a Witkacy-t megelőző
európai irodalom regényhőseinek tulajdonságaiból. Hogy
felismerhetővé váljon, minek is kell elpusztulnia. E hagyomány
folytathatatlan. A regénynek át kell alakulnia. Witkacy nem az utat
mutatja meg. Kezdeményez. Elkezd valamit, tudva azt, hogy a
befejezés nem az ő feladata. A regény műfaját fel kell
fordítani, széttépni, s a romokból valami teljesen mást
megépíteni. A forma nem fontos. Olvashatatlan könyvet is lehet,
sőt kell írni. A tartalom a lényeg. A regénynek nem a valóság
mellett kell léteznie, hanem a valóságról kell szólnia. A regény
„valóságszelet”. A művészet sem lehet valamiféle félreeső
sziget, ahová az ember száműzheti magát. A világháborúkat
megelőző kor legnagyobb bűne talán ez volt. A művészet
kisajátítása. Az akkori aktuális regénynek épp ezért kell
pusztulnia. Tartalmában fordult ugyanis el a valóságtól. Witkacy
regényei (regénypróbálkozásai) nem is újítások voltak, csupán
visszafordítás abba az irányba, amelytől e műfaj távolodni
akart.
Nincs
határozott választóvonal a valóság és a műalkotás között. A
regény előszava alapján Witkacy tisztában lehetett a jövőbeli
támadások milyenségéről és minőségéről. „Kellemetlen
ellenségeknek” nevezi a támadókat, s e kellemetlen ellenségek
töltik meg lapjait, akiket nem a fantázia keltett életre, csupán
lemásolta azt, ami épp szemei előtt táncolt. Kellemetlen
ellenségek korában alkotott: nincs határozott fogalomrendszer,
csak a káosz, a tömeg, amely egyetlen óriási, figyelő szempárrá
alakulva, keresi hová is tartson, hová tartozzon. Mindenféle eszme
megtalálja a maga követőit és áldozatait. E sokaság pedig
megszüli a kényelmet: inkább beállni egy kígyózó sorba,
semmint újat alkotni. Atanazy jelkép, mintegy annak a
kétségbeesésnek a megtestesült alakja, aki retteg, hogy már
mindent kimondtak, s nem maradt más örökség a múltból, csak a
néma vegetálás folytatása. Minden az izmusok iránya felé
nyúlik, ezekben oldódik fel, s múlik ki végleg fogcsikorgató
fájdalom közepette.
A lét
lényege az unalom. Atanazy tragédiája nem abban van, hogy ezt nem
akarja észrevenni. Tökéletesen látja mi zajlik körülötte.
Ismeri az elméletek világát, amely távol van a tapasztalatoktól,
még sincs ereje változtatni. A tehetetlenség és az unalom e
pontján már nem igazán fontos, hogyan is látjuk a valóságot.
Csak legyen még hely élni benne a lehető legőrültebb módon.
Bármi megtörténhet: indiai orgiák, folyamatos valláscserék vagy
akár egy medvét is megkínálhatunk némi kokainnal. A haldokló
hedonizmusa. Az utolsókat rúgó életláz ereje. Akár pestis
idején mulató tömeg: az ajtókon túl tombol a járvány, ám épp
ez ad engedélyt a létezés határok és kompromisszumok nélküli
élvezetéhez. Itt már nem az idő számít. Nem az a fontos, hogy
milyen gyorsan is végez velem a ragály, hanem a tartalom, amivel
meg tudom tölteni a megmaradt órákat. Kokainnal hintett világ ez,
ahol a szabad levegő a legmérgesebb kábítószer. Forradalomra
váró légkör Witkacy mesevilága. A készülődés azonban mintha
a végtelenségig elnyújtózna. A forradalomhoz szükséges hő és
elszántság hiányzik. Atanazy a felesleges ember típusát
jelképezi. Persze, ezzel nem mondtunk semmi újat. S mégis miben
különbözik elődeitől? Ő ráébred saját feleslegességére, s
arra, hogy hiányzik a kor, ami megszüli a tragédiát, legalábbis
ami hozzásegít annak kialakulásához. Nincs igazi Hamlet, hanem
ál-Hamletek beláthatatlan tömkelege, mindannyian hirdetve saját
különlegességüket. Az eredetinek szánt és hitt hangok azonban
elvesznek egymás kavalkádjában. A tett halott. A cselekvés vágya
virágzik. A tömeget alkotó testek sem mások, mint belülről már
régen kirágott és kiszáradt héjak. Díszek, hogy a világ, a
világuk még mozgásban maradhasson. Az élet álcája. Vonagló
törzsek, kezek, lábak és herék nélkül.
„Gépiesen
lépdelt az egyre népesebb utcán. A város mindenfajta terv nélkül
épült. Akárcsak London egyes negyedeiben, itt is egymásba értek
a legszörnyűségesebb nyomornegyedek és a viszonylag rendes utcák.
Atanazy egyszeriben közönséges kis senkinek érezte magát: minden
lelki furcsaságával, megszületni képtelen világ- és
életfelfogásával együtt elnyelte a hideg, sáros őszi utca.”
A regényhős, mint a valóság embereinek modellje, befejezhetetlen.
Meddig tart a nevelődés? Hol van a goethei-elmélet? Érvényes-e-
egyáltalán? Vagy épp ez lenne a kor egyetlen megfogható
bizonyossága: párzani és zabálni akaró testek, megszületni
képtelen világfelfogással? Csak az elemi létet fenntartani,
amelyet nem a tudatosság, hanem mélyre elültetett ösztönök
vezérelnek? Talán valóban a punci diktálta logika az egyetlen
belátható rendszer. Minden más imbolyog, s minden út egy újabb
testnyílásba vezet. „Hiányzott a szökkenéshez szükséges
ugródeszka.” A célok, ambíciók, vágyak lassan
elhalványulnak, s nem marad más csupán egy halálra váró,
vegetáló test, saját testnedveiben fuldokolva. Eldeformálódott
koraszülöttek világa ez, ahol nemhogy idő, de a módja sincs meg
a kiteljesedésnek.
Az ősz
búcsúja felfrissülésre váró kor regénye. Egy korszaké,
amelynek szükségszerűen el kell halnia. Witkacy könyve e
végórákban játszódik. Atanazy maga is belátja: mindez csak
illúzió, nincs újabb kor, csupán ismétlés, s a végítélet
átmenetinek hitt idejének végtelen meghosszabbodása. Remény
nélkül pusztul el, mintegy önként sétálva a hóhérok lábai
elé. Atanazy nem halt meg, csak „megszűnt élni”. Élet
és halál között nem nagy a különbség. Egyazon érem másik
oldala. E felfogás a halál tényét ugyan enyhébbé teszi, ám nem
úgy az élet fogalmát, amely nem más ebben a megvilágításban,
mint a halotti tor előtti hosszú-hosszú készülődés.
Witkacy-nál
még őszintének tűnt az azóta közhellyé vált mondás: minden
író ugyanazt a regényt írja. A Telhetetlenség nem Az
ősz búcsújának folytatása. Sokkal inkább annak
kiegészítése, s átírása. Regényművészete talán ezért
rúgott „mindössze” két műre. Amit tudott leírt, a többi az
őt követő generációk dolga. A két regény e folytathatóság
szempontjából a megtestesült önkény: Witkacy-t nem lehet
másolni, nem lehet folytatni, s nem is lehet visszatérni ahhoz a
regénytípushoz, melyet szétrombolt. Elkerülhetetlen.
Genezyp
Kapen az új Atanazy. Az újabb rab. Miféle rabságról van szó? A
fiú rémálma konkretizálja e szorongást: „Látta magát mint
szürke majmot, amint a ketrechez dörgölőzik, és nem tud átmenni
a másik hasonló majomhoz.” A szabadság korlátozása nem a
rácsokban, hanem a cselekvés képtelenségében van. Mikor
akadályozva vagyok abban, hogy a másikat, egy társat
megközelíthessek. Tömeg vonul az utcákon, Witkacy hősei mégis
egyedül vannak. A magány tesz igazi rabbá.
Genezyp
kétségeesetten küzd, hogy jövőjébe beletuszkolhasson mindent,
ami mozgatható, csapong az eszmék, s az emberek között,
elkényelmesedve abban a tudatban, hogy a tettek odébb tolhatók
későbbi használatra. Retteg, mert valahol tudja, hogy nem alkalmas
az életre: „Halálos félelmet árasztott az élet: nem ő
félt, hanem a jövő menekült előle pánikszerűen. Megint vágyat
érzett a cselekvésre.” A jövő felhasított gyomor. Egy
megcsonkított testrész, „tátongó, véres lyuk”, amelybe
belemászni lehet csupán, akár egy elhajított jelmezbe, s tettetni
az életet.
„Szeretnék
mindent megváltoztatni, hogy olyan legyen, amilyennek lennie kell”
- mondja Genezyp. Szavaiban benne rejlik a kor nyomorúságos álma,
amelyben reszket egy belső félelem, nem az elegendő energiát,
hanem a képességet illetően. Alkalmas vagyok-e arra egyáltalán,
hogy változtassak? Egy kor, amely mindenkivel elhiteti önön
különlegességét és pótolhatatlanságát, ám amely nem nyújt
megoldási javaslatot arra nézve, mit is kell tennie az egyénnek,
ha rájön önön személye „hétköznapiságára”. Mert nincs is
rémesebb a „hétköznapi” fogalmánál.
Az igazi
tragédia itt már elmarad. Akármennyire is szánalmas volt Atanazy
halála Az ősz búcsújában, volt benne valami, amit
hősiesnek, méltónak lehetett mondani. A Telhetetlenség
Lengyelországát végül eléri a kínai fal. Genezyp alkalmatlan az
önálló életre. Apára, vezérre volt szüksége, akit
Lomposiewicz alakjában meg is talált. Hiszen „alattvalónak
lenni” egyben megszabadulás tetteink súlyától. A regény végét
az imádott Lomposiewiczet lefejezik a kínaiak: „Felemelte a
fűből Lomposiewicz dühös, elszánt fejét, amely nyakán
keresztül vért és velőt okádott, óvatosan előrehajolt és
megcsókolta a száját, amelyen még érződött az ő illata.
Micsoda obszcenitás! Vért folyt a szájából.” Immár nem a
regényhőst végzik ki. Minden szétesett. Genezyp sorsa az
elkínaizálódás. Saját halálát sem választhatja meg. Az
álarcot mégiscsak fel kell venni. Witkacy iróniája maró és
végtelenül komoly: Genezyp nem anti-hős. Létezése, és belépése
az irodalomba a kételyt erősíti meg, hogy a klasszikus regényhősök
egyszerűen kimerültek.
A regény
valóságszelet – szól Witkacy ars poeticája. Nem önmagában és
önmagáért létező, hanem egyéb valóságdarabok
megszámlálhatatlan nyalábjaiba kapaszkodó erő. A valóságszeletek
egyesülnek. A regény eléri a valóság határát. A légzés üteme
változik Witkiewicz után. Hatása megkérdőjelezhetetlen. Miféle
hatás ez? Annak a hajlamnak a bemutatása, hogy a külső valóság
elől nincs menedék, s ha találunk is, az csupán a kényelem
illúziója, s önön gyávaságunk jelképe.
A
külvilág nem csalta meg Witkacy művészetét. Utolérte. A félelem
a mozgó kínai faltól valósággá vált. 1937. szeptember 17-én a
szovjet Vörös Hadsereg betört Lengyelország keleti részére.
Nyugaton már második hete tartott a német offenzíva. Az arctalan
elnyomó erő mozgásban volt. A szabad hely szűkült, s nem marad
más, mint a drog, s némi életlen kés, felszabdalni a testet. Nem
öngyilkosság volt, hanem az egyetlen logikus lépés. Mert a végén
talán mégiscsak engedelmeskedni kell a logikának. Így vagy úgy,
de minden rab eljut a bitófáig. Witkiewicz nem halt meg, Megszűnt
élni.
Idézetek:
Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Az ősz búcsúja, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2002
Stanisłav Ignacy Witkiwewicz - Telhetetlenség, ford.: Körner Gábor, Jelenkor Kiadó, Pécs, 2005
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése