Vonagló tetemek: Borbély Szilárd - Nincstelenek

„Anyám mesét mond. A nővérem félig már alszik. Az öcsém nyöszörög. Tele van a szoba a tej szagával. A szegénység szagával. Csak az anya szagából van kevés. Nincs elég az anyából. Senkinek se jut elegendő.”

A Nincstelenek nem változtat meg senkit. Nem is ez a célja. Egyszerű, rövid mondatai tűzforró tűként hatolnak át a bőrön, át a kényelmen, s át a hétköznapokon. Borbély Szilárd regénye engem sem változtatott meg. De meghatározta azt, milyen embernek is akarom látni magam. 

Apró, eltakart, elfelejtett kisfalu, kegyetlen emésztő, amelyből egy család nyújtózik ki kétségbeesetten, levegő után kapkodva. Anya, apa, a község alakjai, bolondjai, elhajított, rohadó állattetemek, éhínség, s megállíthatatlan számolás, legalább egy számot találni, ami nemcsak önmagával és eggyel osztható. A gyermek szemszöge. Semmi csodálkozás, semmi varázslat, se nosztalgia, csak a nyomor kegyetlen megvilágítása, a puszta leírás, amiben nyomát sem találni a sajnálkozásnak, a szégyennek, vagy épp az ítéletnek. Mert a gyermek nem ítélkezik, hanem átél. Minden elfogadhatatlanság, minden tragédia elrejtőzik a hétköznapi fogalmának árnyékába, ahol az anya öngyilkossági próbálkozásai sem mások, mint az egymást követő napok szabálytalan buktatói. A rutin megszokott része.

„Zsíroskenyeret kenek magamnak. Vastagon cukorral szórom be. Ha nincs kenyér, akkor csak cukrot eszem. Vagy kanállal eszem a zsírt és vizet iszok rá. Ez is csillapítja az éhséget. Ha nincs ebéd, se vacsora. Akkor a nővéremmel tejbe aprítunk kenyeret. Ha anyám észreveszi, elver bennünket. Nem baj. Az sem fáj annyira, mint az, hogy sír és nem tudom megvigasztalni.”

A falu nem csupán egy elszegényedett település, hanem átok, amely rászakad mindenkire, aki benne vonaglik, s árnyékban tartja azokat, akik rajta túl élnek. Minden oszlik, elfogy, vegetál. Egy egész életre meghosszabbított haldoklás. Egész életekre ráhúzott ideiglenesség.

Sokáig nem vettem a kezembe a kötetet. Visszatartott a siker hangja, az egymást ünnepelgető kortársak dicsérő szavai, az agyonismételt emlékező hang, ami Nádas után, ilyen-olyan formában, hol rosszabbul, hol eredetien, de tartja magát a magyar irodalomban. Ám a Nincstelenek jóval több annál, amit vártam. Váratlan pofon, megdöbbenés, egyszerű szavakba rejtett visszataszítottság és szépség. Nem emlékezés. Rögzített viaszbábuk puszta leírása.

A falu nem csupán egy elszegényedett település, s nem is csak átok, hanem metafora, amely gátolja a múlt időt abban, hogy az elhagyott, elhajított emlékeket le lehessen zárni. Az emlékezés Borbély könyvében sokkal kiterjedtebb fogalom, s ebben igazán rémisztő: mindaz, ami történt ott lohol a jelen nyomában, s ott vár minden egyes sarkon, amit kiszemeltünk menedékként. A falu képei, alakjai ott élnek az elbeszélőben, s gyerek nem eltűnt, csak elrejtőzött, figyelmeztetve az akkor és az ott örökérvényűségére, s arra, hogy a múlt nemhogy meghatározza a jelent, de a jelen sem más mint erőszakkal kinyújtott folytatása a múltnak.

A folytathatóság, az ismételhetőség rémálma a falu zsidójának, Mózsi alakjának a jeleneteiben rajzolódik ki leginkább. Családjával együtt elhurcolják, a háború után egymaga tér vissza a teljesen kifosztott házba, s kívülállóként éli le életét, várva a többiekre. Szomszédjai kisemmizték, ám nem a gonosz céloktól vezérelve, csupán behódolva a kilátástalan körülményeknek, az üres gyomor hangjának, s egy rendszernek, amely az embertelenséget a hétköznapi magatartásformák szintjére emelte. 

„Az éjszaka leple alatt senki sem köszönt a másiknak. Sürögtek, forogtak. Volt, aki többször is fordult. Némán, konokul fosztogatták a házat és a portát. … És több nem beszéltek ezekről az éjszakákról. Tele lett a falu titokkal.”

Nincs jelen, se jövő, csak az itt ragadt múlt. Borbély Szilárd regényét nem lehet a napi politika szintjére süllyeszteni. Ám a Nincstelenek több mint irodalom, vagy korrajz. A történelem az ember bőre alá kúszik, meghatároz mindent: a mozgást, a lépéseket, a nyelvet, a szavakat. Egy mentalitást rajzol körbe, s mindez túlnő a szatmári kisfalun, túlnő az elbeszélőn, s azokon, akiket elbeszél, egy mentalitást, amely ott van minden elszórt macskakő alatt, minden egyenruhában, s minden hazug emlékműben, s azokban a szavakban, amelyek ezeket akarják megvédeni, s ott van a szerző pár hónappal ezelőtti váratlan halálában, az okokban, s a szatmári kisfalu fullasztó árnyékában.

Borbély könyve nem változtat meg senkit. S hogy milyennek is akarom látni önmagam a Nincstelenek után? Olyannak, aki a tragédiára nem visszaemlékezik, hanem, ha szükséges, újra és újra átéli. Olyannak, akiben még él a fiú, aki a nyomort még nem különítette el a hétköznapitól, akiben a tragédia és a normális élet még egyazon fogalomkörbe tartozik, aki az elfogadhatatlant elfogadhatónak írja le. Nem kényelemből. Egyszerűen nincs más csak az átélés kényszere. A jelen idő marad. Semmi sem tűnik el végleg. Ahogy az öreg Mózsi nyomai sem:

„A barátai kivándoroltak a Szentföldre. Mózsi nem tudott elmenni, mert idekötötték az emlékei. Gyerekeinek, Gogának és Ráchelnek csak itt, ebben a faluban maradt nyoma. És csak ő látta ezeket a nyomokat.”