„…én Heathcliff vagyok!”

Andrea Arnold: Üvöltő szelek

Száraz faág monoton kopogása az ablaküvegen, félbemaradt szó a kemény és piszkos falon. Betört fejű, alig magánál levő férfi, aki elszántan nézi ezt a szürke falat, s a nevet (Cath…), amelyet már senki nem fog végigírni. E töredékben a világirodalom egyik legismertebb története áll. A megszakadt írás, amely előtt a ziháló Heathcliff a befejezhetetlenséget tapasztalja, s amit képtelen elfogadni. Újra és újra feltápászkodik a földről, hogy a rideg falnak rohanjon, hátha az a következő „csapásnak” már nem áll ellen. Mert ha megvan a lehetőség a lehetetlen megtételére, akkor a befejezhetetlen nevet is végig lehet írni.

Már a kezdő jeleneten érződik, hogy az Üvöltő szelek egy minden tekintetben sajátos adaptációjával találkozik a néző. A különböző filmváltozatok „angolos” szalonjai, kimért párbeszédei és visszafogott színészi játékai itt nem kapnak helyet. Andrea Arnold rendező képeit lappangó, ám erőteljes feszültség hatja át, amely a film végén egy váratlan, brutális, ám korántsem szörnyülködést kiváltó jelenetben robban ki. A kosztümös filmekben megszokott tágas terek és nagy totálok itt apró terekre, arcokra, arcrészletekre szűkülnek, s az idegesen ide-oda mozgó kézikamera, amely látszatra teljes megkomponálatlanságot mutat, pontosan leköveti szereplői mozgásait, nem engedve, hogy e jellemek „leszakadjanak” a képi világról.

Egy klasszikus ilyenfajta feldolgozása eleve a meg nem értettség, a visszautasítás kockázatával játszadozik, ám éppen az ehhez hasonló (ha van egyáltalán ehhez hasonló) értelmezések késztetnek arra, hogy az ún. „klasszikus” fogalmát újraértelmezhessük. A klasszikus nem attól klasszikus, hogy nyugodt szemekkel bámuljuk a fedőlapokon tanyát verő porréteg vastagodását. A klasszikus attól érdemli ki e jelzőt, ha képes a rá következő korok önkényes aktualitásigényét kielégíteni. A klasszikus nem merülhet a hű feldolgozás szolgaiságának. Fenn kell tartania a kihasználás és az átformálás lehetőségét ennek a követelőző utókornak. Emily Bronte regénye megadta ezt a lehetőséget, ám a legújabb értelmezés önkénye sem zsarnoki, s nem hagyja leválni az adaptációt forrásáról.

Andrea Arnold filmjének talán ez az egyik nagy erénye. Képes arra, hogy visszahasson a regényre, annak egy új, eddig halovány vonásait megerősítve. Hiszen az újraértelmezés nem biztos, hogy csakis az eredeti „anyagból” hiányzó elemeket ülteti el az új változatban, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy ezek a magok igenis megvannak a forrásban is, csupán kibontani kell őket. S itt az újraértelmezés feltámasztó hatalma: a klasszikust nem engedi megrögzülni, ezáltal elfelejtődni.

A film Heathcliff alakját helyezi középpontba. Minden jelenetben jelen van, s a már említett szűkös és zaklatott képi világ is az ő szemszögét veszi fel. Heathcliff az abszolút kívülálló, akinek minden beavatódási kísérlete, amit mintegy erőszakkal akarnak véghez vinni (keresztelő jelenete), kudarcba fullad. Már bőrszíne is ezt a beolvadásra képtelenséget sugallja ebben sápadt és ködös Szelesdombon. Heathcliff helye, akárcsak a népmesék csábító ördögeinek, a házon kívüli küszöb. Innen a szűkösség. A sötét sarokban megbúvó alaknak csak az ajtórések, a különböző repedések, a távoli ablakok szolgálnak keretül, mintegy kilesi a falon túl levő lakók életét. Ám e látás korlátolt. Azonban ez nem a karakter korlátoltságára utal, hanem arra, hogy ez az ide-oda forgó, véreres szempár csakis Cathy-t és a lány közvetlen környezetét képes, hajlandó látni. Bronte regényvilágának tágassága immár egy apró és homályos réssé, Heathcliff maga rendezte mozijává zsugorodott, amelynek lakója Cathrine.

Kettejük kapcsolata uralja tehát a filmet, így gyermekeik története kimaradt ebből a feldolgozásból. Ami az eredetiben szükségszerű, itt feleslegesnek és értelmetlennek hatott volna. A Heathcliff bosszújával átitatott ismétlés látszólag tehát kimarad. Azonban a rendező ezt, mintegy a mű lényegét adó, ismétlést finoman visszaépítette saját feldolgozásába. A fiatalkor visszafogott érzelmei mintegy újra lejátszódnak a Linton rezidencia csillogó és fényes szobáiban. A mocsaras és nedves Szelesdombról, így magából a gyerekkorból Heathcliff sétál ki, hogy eltűnjön a sötétben, miközben a koromfekete háttérben egy homályos fehér alak kiabálja kétségbeesetten a nevét. Heathcliff nemcsak Szelesdomb horizontján tűnik el végleg, hanem a világot is elhagyja. S ha csak Cathy jelenti a világot ez egyenlő a halállal. Az ismétlés azonban nem engedi a teljes elmúlást, a halott férfi feltámad, s a ködös (nem is létező) kül-(más-)világból visszatér. A film szerkezete tehát felidézi az eredeti kettős felosztást, ám nem a történet, hanem az ismétlés motívumának szintjén.

A képi világ a Heathcliff figyelte repedések és vékony nyílások világa, amelynek látni engedett, látványban szegény tartalma Cathy-t mutatja. Az érzések kifejezésére képtelen karakter számára azért is jelenti az egész világot e résekben lakozó lány, mert rajta keresztül képes csak feloldódni a szorongató érzelemmentesség keménysége, mintegy saját lényét Cathrine-en keresztül (testén, vagy csupán puszta látványán) képes csak megmutatni. A szelek nem üvöltenek. Az üvöltés egy kirobbant érzelem hallható megnyilvánulása, ám a szél lényegénél fogva néma. Csupán megmozgatni tud, így a tárgyak mintegy saját hangjukat adják kölcsön e kivágott nyelvű erőnek. Az üvöltő szél csak máson keresztül, így például egy száraz faágon képes érzékelhetővé tenni magát. Csakúgy Mint Heathcliff Cathrine-en keresztül. A sírni képtelen kívülálló szemei a vesszőzés ellenére is szárazak maradnak, s csak akkor telnek meg könnyel, mikor az égő sebek fájdalmát a lány ajkai és nyelve enyhítik. A fiú számára ezért jelenti az egész világot Cathrine. Csakúgy, mint a némán üvöltő szélnek a faágra, úgy Heathcliffnek is szüksége van Cathrine-re, hiszen csakis általa jut kifejezésre saját létezése. Nélküle csak a mazochizmus jóleső fájdalmaiban tudna igazolást szerezni létezése önmaga számára. Cathrine halálával eltűnik az a test is, amelyen keresztül Heathciff magát láthatta viszont. Nélküle csupán az önsanyargató fájdalom maradt, mint olyan biztos pont, amelyben a lényében kételkedő én „érezheti” saját testét. Ág nélkül nem látható a szél, a lány nélkül pedig a férfi alakja veszne el immár az idegenné vált világban.

A lány azonban meghal, így mintha az az ismétlés veszne el, amelyet a mű(vek) lényegét jelentheti. Az ismétlés azonban nemcsak az újra és újra feltűnő motívumokban van jelen, hanem a befejezhetetlenségben, melynek konkrét megnyilvánulás a félbemaradt név. A szenvedélyekkel teli, ám mégis visszafogott szerelem története nem kapott beteljesülést. Heathcliff a lány halála után mintegy erőszakkal akarja ezt a befejezhetetlenséget legördíteni, határok közé szorítani. Cathrine már élettelen testével való szeretkezés, a frissen eltemetett koporsó kiásása mind azzal a lehetetlennel való próbálkozás, hogy a töredéket be lehet fejezni, az egykor megszakadt betűket tovább lehet írni. Ám ez lehetetlen, csakúgy mint végleg eggyé válni a kemény fallal, amely olyan szilárdan mint a befejezhetőség kérdőjele.

Andrea Arnold filmje tehát egy viszonylag hűséges, s minden szempontból bátor feltámasztása egy üvegkoporsóba zárt klasszikusnak. S ha már ennyi bátorságot megengedett magának az angol rendezőnő, nehezen érteni azt, hogy bizonyos szimbólumokat miért nyomott már fájdalmas módon a néző arcába. Teszem azt az egymást széllel szemben kergető madarak. A két szereplő kapcsolatának ábrázolása volt annyira meggyőző, hogy az ilyenfajta erőltetett szimbólumok felesleges támasza nélkül is megálltak volna. Ez persze apró hiba, csakúgy mint az utolsó jelenet alá vágott betétdal, hiszen ha két órát tökéletesen elbírt a film az állandóan fújó szél zörejeivel, nehezen érthető ez a kissé hatásvadász megoldás. Ám ezek a film egészének megkapó erejét nem törik meg, nem hivalkodnak túlságosan, így szépen beolvadnak a fentebb taglalt erősségek halmazába.