Alonso Quijano otthon marad

Alonso Quijano egy szép, napos reggel felkelt ágyából, s úgy döntött mégsem indul útnak. A páncélzat túl nehéz ilyen hosszú útra, s ráadásul a spanyol nyár legforróbb napjainak nézne elébe. Rocinante, a valaha oly izmos és megbízható mén már síron túli alakját nyerte el, azzal a különbséggel, hogy a vélhetően hófehér csontozaton még valami hártyaszerű bőr feszül. Tehát láthatóan még életben van. „Nem, nem…! – mondja magában Don Quijano az ajtóban állva – mindenki maradjon csak a maga helyén, én itthon, a kóbor lovagok pedig a sárgás, régi lapokon, a könyvtár polcain. Csak még pihenni egy kicsit…”

Alonso Quijano metamorfózisa, vagyis Don Quijote minden kor szimbólumává vált. Mégpedig a lázadás szimbólumává. Kóbor lovag egy kóbor lovagokat nélkülöző világban. Egy őrült a realitással szemben. Jobban mondva: egy próféta a hazugsággal szemben. Egy olyan alaptulajdonság folytatója, ami a kultúrát, jelentsen is akármit ez a fogalom, megmozdította, változtatta. Ez a tulajdonság az ember eredője, a szenvedés okozója, viszont a mámorító tudatlanság eltüntetője. A lázadás. Don Quijote fellázadt mikor létrehozta saját „szélmalomvalóságát”, egy új valóságot, aminek frissen szántott talaja hamar beépült. Egy új valóságot, ami egy kultúra alapját képezte, s nem csak az irodalomban. Don Quijote a modern lázadó mintaképe. A Cervantes utáni évszázadokban a szellem futószalagja csak úgy ontotta a „szélmalomvalóságok” különböző változatait. Mára úgy tűnik a gyár bezárt. A XXI. századi emberek többségét nem Don Quijote kalandjai, hanem Alonsó Quijano la mancha-i földesúr délutáni sziesztája érdekli.

Don Quijote szellemisége sok gondolkodót megihlette már Nietzschétől elkezdve Hamvas Bélán át Camus-ig. Alapfigura, ki nem csak Cervantes kopár spanyol földjét, az irodalmat, hanem egy egész gondolkodástörténtet megihletett. Hamvas Regényelméleti fragmentumában a Richelieu-valósággal szembehelyezkedő, az ettől való kizökkentséget megtestesítő figurája, aki tudja azt, hogy saját „szélmalomvalósága” nem lehet igaz valóság, „de azt is biztosan tudja, hogy e szélmalom az igazi valósághoz mérhetetlenül közelebb áll, mint Richelieu valósága.” Egy bizonyos elferdítés, egy hazugság felfedezője, akinek lázadása nem abban áll, hogy megrohanja azt, hanem abban, hogy mellette él. Lázadása a lehetőség felmutatásában van. Mégpedig egy másik, a Richelieu-világtól alapjaiban különböző, de mégiscsak igazabb valóság szabad megteremtésének a lehetőségében.

     A nietzschei és hamvasi filozófia nihilistái hiányoznak ma. Richelieu-ők, Claudiusok minden kor kötelező kellékei, ahogy az ezekkel szembehelyezkedő Hamletek is, de mára a kiválasztott dán királyfik mintha már nem akarnák megérteni halott apjuk szellemének a hangjait. Ez bonyolult, a modern kor embere pedig ezt nem igazán szereti. Egyszerűség a vezérszó, mindent a lehető legegyszerűbben. A Richelieu-hang pedig pont azért olyan kellemes, mert ezt az egyszerűséget duruzsolja erre éhes fülekbe. A hamvasi értelemben a Hatalom nyelve ez, ami pont az egyszerűségével, látszólagos tartalmasságával vívja ki minden korban a maga uralmát. Az arányok mindig neki kedveznek, de az ellensúly a lázadás által jelen van.

     A lázadó ember archetípusa átjárta a szellemtörténetet. Albert Camus egy könyvet szentelt neki, bár e figura egész életművét átjárja. A Közöny című kisregényének „homo absurdusában” még a látszólagos egyhangúság ellenére is ott a lázadás. Létét szinte csak ez az egy tulajdonság hatja át. A modern Sziszüphosz boldog, ahogy Camus írja. Cél nélküli, keserves munkáját csak a lázadás élteti, még ha tudja is, hogy munkája teljesen hiábavaló. Abszurd. Az abszurd lét lázadása maga a közöny. A világ hallgat, hiába is faggatjuk kérdésekkel, mindenfajta célelvűség ebből a szemszögből teljesen felesleges, ám a lázadás abban áll nála, hogy az ember vállalja ezt a célnélküliséget. Hallgatja a világ csendjét, s abban a tudatban éli le életét, hogy a hangot sose lesz képes meghallgatni. Látszólag egy cselekedet nélküli belenyugvásról van itt szó, ám a lázadás pont ebben a monotóniában fogható fel igazán. Még az abszurd létben élő is lázad. A mai ember viszont mintha egyáltalán nem akarna hallgatózni. A camus-i értelemben vett csönd bonyolult, s inkább forró viaszt öntenek saját fülükbe, hogy az abszolút némaságot se hallják. A kafkai kastély ott magaslik a halott falu felett, csak a földmérő K. hiányzik, hogy bebocsátást követeljen. A XXI. század emberei Kafka kastélyának árnyékában vegetáló, hallani, és látni nem akaró, élőhalott lakosai.

A Don Quijotéhoz, Hamlethez, K.-hoz, Mersauiles-hez hasonló figurák veszélyeztetett fajai mai modern korunknak. Ha már ki nem haltak. E felsorolt lázadók jelentősége a kizökkentésben volt. Szemszögükből az emberi kultúra e kibillentések sorozatos egymásutánja. A Hamlet-szituációban élő és mozgó alakok ők, kik a „kibillent időt” próbálják helyreigazítani. A kizökkentség fogalma azonban ebben a perspektívában megkettőződni látszik: a helyreigazítás nem merülhet ki egyszerűen valami régihez való igazításhoz. Ha csupán ez történne, akkor a Richelieu-valósághoz való folytonos visszatérésről beszélhetnénk. A kizökkentséget nem helyreigazítani, hanem bizonyos mértékben fenntartani kell. Ez a „szélmalomvalóság”, egy új út, melyet egy katarzison, egy második születésen áteső hozott létre. Alonso Quijano Don Quijoteként született újjá.

A hamvasi értelemhez vett katarzishoz nem egyszerű eljutni. Az újjászületéshez vezető utat bizonyos stációk tagolják, mint például a kritika, a lázadás, mint konkrét szembehelyezkedés, és a nihilizmus. A kritikát nem könnyű kimondani, egy egész, addig biztosnak hitt világkép rendülhet ebbe bele. A kritika bátorságot és elszántságot feltételez. Véleményt mond ki, ami a kollektív masszából személyt farag. A mai ember nem szereti a kritikát. Gyáva talán? Nem mondanám. Nem gyáva, hiszen nem is tudja, hogy kritikát kellene valamiről is mondania. De nem is hallgat. Folyamatosan beszél, s a hangok érthetetlen jelmaradékokká redukálódnak a sok magyarázkodásban. Kritikát nem akar mondani, de a vélemény illúziója hamar beszippantja. Ironikus, hiszen már a saját hangját se hallja a környezetében állók véleményzuhanyában. Elég ha csak a száj mozog. A látszat a lényeg. A camus-i „homo absurdus” nem érvényes a XXI. századra. Ugyanis, ha még létezik is a lázadó embernek eme típusa, a ricsaj hangereje, paradox módon, elnémítja a világ csendjét. Hamvas Béla szerint a lázadás egy bizonyos irodalmi műfajban manifesztálódott, Don Quijote révén, a regényben.

     A nietzschei nihilista is próféta a maga értelmében. Fő tulajdonsága a pusztítás, de nem abszolút hitetlen, csupán abban nem hisz, ami a jelen hatalma. A Richelieu-ők mámoros egyszerűsége nem téveszti meg, rombolni fog. A nihilista nem mindent tagad, hanem csak a Hatalom nyelvét. Próféta abban az értelemben, hogy a romokból való feltámadás által a fogalmak lényegi jelentését változtatja át. Don Quijote óriásai, banditái vagy lovagi rostélya lehet, hogy a realitás számára szélmalmok, szerzetesek vagy egyszerű borbélytálak. A lényeg nem a látványban, hanem az átlényegítésben, az átfogalmazásban való bátorságban van.

     Camus szerint a lázadás az ember szükségszerű antropológiai velejárója: „… az ember egyik lényeges dimenziója a lázadás. Hacsak nem menekülünk el a valóság elől, a lázadásban kell fellelnünk értékeinket. A szenttől és az abszolút értékeitől távol megtalálhatjuk-e egy új viselkedés szabályait? – ezt a kérdést vet fel a lázadás.” A modern kor emberében lehet, hogy megvan a lázadásra, mint a kultúra kimozdítására való magatartásmód lehetősége, de Camus szavainál maradva, ő inkább elmenekül a valóság elől.

     Hamvas Krízis és katarzis című írása szerint a világ állandó válságok egymásutánja. A válság érzet annyira sajátja az emberi létezésnek, mint Camus-nél a lázadás. A XXI. század embere azonban nem akar tudni a válságról. A hamvasi szótárnál maradva a „lótoszevőkről” van szó: „A lótoszevőre jellemző, hogy úgy él, mintha nem volna krízis, a helyzet komolyságával és nehézségével szemben sajátos eszméletlenségben, mintha édes és kábító gyümölcsöt evett volna, ami elfeledtette vele reális helyzetét.” A metafizikai lázadást csak egy bizonyos kor reflektáltság, a válságtudat előzheti meg, ám e nélkül a tudat nélkül maga a lázadás is lehetetlen.

A forrón tűző nap elől Alonso Quijano visszaballagott hűvös szobájába. Könyvtárának kulcsát maga dobta udvara mély kútjába. A csobbanás mintha egy szót dobott vissza a mélyről, Don Quijano tisztán halott egy bizonyos Quijote-ét, elcsodálkozott egy pillanatra, de különösebben nem érdekelte a furcsa eset. Így hát visszafeküdt ágyába. Hamar elaludt, hangos horkolásának hallatára Rocinante holtan esett össze.