Untitled 2

A nyitott ajtóban állok, közvetlenül az udvar előtt. Tudom, hogy itt már senkinek sem lehetek az útjában, hiszen már mindenki kijött a házból. A kis udvart a kertünk követni, ahol anyám, nagyanyám lélekszakadva ásnak és ásnak már órák óta. Mikor elkezdték még a számon volt a segítség felajánlása, de nem mertem kérdezni.  Nem képesek megállapodni egy helyben, még egy pillanatra sem, rohangálnak össze-vissza, ásnak, kiabálnak, idegesek. A kisgyerek dolga ilyenkor némán félreállni, ahogy teszem ezt én is, nehogy e hosszú és visszeres felnőtt lábak e kis testecskébe gabalyodjanak.

Sietni kell. A lépcső tetején figyelek, a legfelső fokon. Ha lábujjhegyen állok, ki tudok nézni azt utcára. Az úton emberek rohangálnak, üvöltöznek egymással. Valaki autóval próbál megszabadulni ettől a helytől, de az előtte tébláboló embertömegtől csak a dudát nyomja teljes erőből, mintha ezzel előbbre tudna jutni a zsúfolt kis úttesten. A távolban szinte minden másodpercben hatalmas fénycsóva világítja meg a téli délután szürke egét. Hármat számolok magamban, s már hallom is fényességtől elszakadt goromba, kissé meggyötört morajlást. Ebből áll most minden. Furcsák ezek a néma robbanások, s a hozzájuk tartozó megkésett hangok.

Sietni kell. A gödör nemsokára elkészül. A hang kezdi behozni lemaradását, s már alig mondom ki a hármat a villanás után, mikor meghallom a dörgést. Már a fények sem tűnnek olyan távolinak, mint korábban. S ahogy újra ránézek az udvarra, anyámra és nagyanyámra, akik egyre elszántabban és tántoríthatatlanul kaparják a fagyott földet, felfogom mire ez nagy sietség. Már kézzel ásnak, az ásók eltörtek. De a kezük erősebb, azt nem lehet eltörni. Még ha el is lehetne, biztos vagyok benne, hogy akkor is folytatnák. Ujjvégeik teljesen eldeformálódtak. Húsz kis véres gumó dolgozik. A húsdarabokkal együtt leszakadt körömdarabok valahol a félrehányt földkupac között hevernek.

Sietni kell. Azt hiszem, hogy végeztek az ásással. Pihennek. Nézik a tágas gödröt. Mintha ásítana a föld, jut először eszembe. Ám nem csukja vissza a száját. Nem ásít. Üvölt. Nincs idő pihenni. A már nem is olyan távoli hangok kezdik behozni a lemaradást. Már nem számolok a fények után. Már neki sem tudok kezdeni. Gyorsan odarohannak a házból kihozott régi szekrényhez. Nagyanyám felnyitja a nehéz faajtókat, s engedelmes lányával együtt elkezdik teleszórni tárgyakkal, melyeket még napokkal ezelőtt hoztak ki, szintén a házból. Fényképek, régi játékok, evőeszközök, papírok, könyvek kerültek a szekrénybe. Nem értettem, hogy miért kell ezeket, a semmirekellő valamiket elásni, ide a kertbe, hiszen nem érnek semmit sem. S még ha igazi értékeket akarnának is elásni, a frissen felásott hely nyomait képtelenség úgy eltüntetni, hogy az észrevétlen maradjon. Ha ideérnek, s belépnek az udvarra, azonnal észreveszik a nedves, frissen felásott föld nyomait. Szinte ordítani fog rájuk, hogy itt valamit elrejtettek. S ha valóban sietni kell, ha tényleg nagyon nagy a veszély, akkor miért időzünk itt, miért nem rohanunk, mint ahogy a kerítésen túl lévők próbálnak, még akkor is, ha láthatóan nem megy nekik.

Anyám és nagyanyám pakolnak megállás nélkül abba a feneketlen szekrénybe. A fények és a hangok szinte már majdnem teljesen egymásra simultak. Ekkor anyám megáll, s leül a földre. Nagyanyám nem mond neki semmit, hanem ő is abbahagyja a munkát, s nézi az összeroppant anyámat, aki úgy sír, mint aki frissen született erre a világra. Talán nagyanyámnak is ez jut eszébe, s azért nem szól hozzá. De nem könnyeznek. Egyikük sem. Anyám felemeli a fejét, majd száraz, már jó ideje kiapadt szemeit rám szegezi. A zsivaj egyre erősödik odakinn, a sikoltozások egybeolvadnak a robbanások és lövöldözések hangjaival. Furcsa hangverseny, ahol eleinte úgy tűnik, hogy semmi dallama, ritmusa nincsen, de aztán rájön az ember, hogy micsoda fantasztikus harmóniában egyesül minden zörej, ropogás, amiből ha csak egyetlen egy hangot is elveszünk, megtörik az egész. Anyám továbbra is bámul engem. A nagyanyám is felém fordítja a fejét. Majd egyszerre mindketten a ziháló szekrényhez lépnek, s az addig belepakolt dolgokat elkezdik kiszórni. Az oly értékesnek tartott könyvek, képek elszakadnak, a sárba esnek, repülnek mindenfelé, a kerítésen túlra, ki az utcára, a lábam elé. Miután befejezték, elindulnak a ház ajtaja felé. A lépcső felé. A legfelső lépcsőfok felé. Elindulnak felém. Anyám erősen megragadja a karom, nagyanyám pedig a ficánkoló lábaimat kapja el. Kapálózom, de a kemény kezek nem tudom leverni magamról. Közbe-közbe az arcukra nézek, amelyet valami állati düh és erőfeszítés torzít el. Visznek a nyitott szekrény felé, s mikor odaérnek legnagyobb megdöbbenésemre engem próbálnak belegyömöszölni. Küzdök, próbálok harapni, rúgni, üvöltök, ahogy csak bírok, de nem hallom a saját hangom. Belenyomtak abba a dohos szekrénybe, ujjaimat a kitárt ajtók szélére teszem, de ráütnek, rátaposnak, végül a fájdalom már annyira elviselhetetlenné válik, hogy feladom, s kezeimet magam mellé húzom. Rám csukják mindkét ajtót, majd leszögezik azokat. Éreztem, ahogy felemelnek, majd hirtelen elengednek, s a kiásott gödörbe dobnak. A szekrény hátsó része, ahogy földet ér, betörik. Bevertem a fejem. Kicsit talán vérzik is.  Hallom, ahogy a kiásott földet rám szórják. Az apró réseken keresztül a szekrény belsejébe is kerül belőle, nem kevés az arcomra. Egy nedves körömdarabot érzek a számban. Már a szemeimet sem tudom kinyitni. Minden egyes rám szórt föld után a kinti hangzavar egyre tompább lesz. Végül befejezik. Hallom a robbanásokat a géppisztolyok ropogását, a kiáltásokat. Most a fények késnek.