Lars von Trier - Dogville

Az idő az embertől független, önállóan létező jelenség, ahogy mondani szokás, amely mintha közelebb lenne valamiféle istenséghez, mint az emberi világhoz. Az ember elviseli ezt a távolságot, s még ha bosszús is, de beletörődött pillantásokkal figyeli, vagyis inkább érzékeli annak állandó jelenlétét. S mivel nincs beleszólása ebbe a rajta túl is mozgó állandóságba, annak teremtését, s e teremtéssel járó felelősséget egy még bizonytalanabb lényre ruházza át. Pedig egy bizonyos szemszögből épp az idő lenne az ember egyik legelemibb, mindent megelőző találmánya, amely már teremtése pillanatában annyira beivódott a tudat legsötétebb mélyére, hogy szinte azonnal elfeledkezett róla. Csakis a fejlődés az, ami kiszámítható, leírható, lerajzolható, s amelynek sajátos ütemére, a változás követelménye szerint az idő is kialakult. Mit kezdene az ember az évszakok újra és újra megismétlődő sorozatával, mit kezd a gazzal, amelyet hiába tép ki a földből, lassan újranő. A körülötte zajló világ nem más, mint egy megakadt lemez vissza-visszacsendülő dallama, amelyet mikor a helyére akar igazítani, észreveszi, hogy más zene nincs is azon kívül. Az ember körüli világ az ismétlés világa. Ebben az ismétlésben ki kell tapogatni valami előrehaladó mozgást, amely elérve egy bizonyos pontot nem harap önnön farkába, amely ellentmond, amely meghazudtolja ezt az ismétlést, amely emlékezik. Ezt a fejlődést saját magában találta meg. Mikor észrevette, hogy a zúzódás utáni heg megmarad, beépül az arcba, hogy immár azzal együtt figyelje ezeket az eltávolodó, majd visszatérő évszakokat. Mikor felfigyelt arra, hogy sem külseje, sem gondolatai nem esnek vissza semmiféle nullpontra, amelyről elölről indulhatna minden. Mikor tudatosult benne az, hogy ő tovább tud lépni, bizonyos értelemben élete egy előre meg nem szabott és homályos fejlődés szerint mozog. Mondhatni az ember saját létezése alapján értette igazán meg a visszafordíthatatlan fogalmát. S ebből a visszafordíthatatlanból lökte ki magából, mintegy öntudatlanul, az idő jelenségét. A visszafordíthatatlan idő, amely nem valami emberen túli, isteni törvény szerint ketyeg, hanem, amely annyira emberi, hogy az utolsó személlyel együtt lehelné ki lelkét a világmindenségbe.

Az ember belepottyant az ismétlések világába. Ám az ismétlést nem képes elviselni, hiszen saját lényét tagadná az esetleges behódolással. A nyugati kultúra első emberpárja, mint újonnan teremtettek belecsöppentek az úgynevezett Édenbe, ahol az idő nemhogy száműzött lett volna, még csak nem is létezett. S bár a világosságot és a sötétséget megteremtették előttük, a napszakok változása nem az idő, mint fejlődés, hanem az ismétlés bizonyítéka. A fejlődést, a változást felmutató idő azonban már az emberé. A teremtett hasonlít a teremtőre, de nem külsőségekben, hanem a tettben, a cselekedetben. Ő maga is teremt. Teremteni pedig csakis cselekedettel lehet. S ha az ember magénak akarja a teremtés képességét, a meglévő szabályrendszerbe kell belenyúlni. S a kezdetek kezdeteinek korlátozott lehetőségei közül csakis az isteni törvényeket lehetett megszegni. A tiltás azért van, hogy elmossák. Az ember első cselekedete, teremtése tehát nem máshoz kapcsolódik, mint a bűnhöz. A frissen született embernek bűnt kell elkövetnie, hogy öntudathoz jusson. A bűn pedig visszafordíthatatlan tett. Mondhatni az ember alkotta időt a megismerni akaró bűn hozta mozgásba.

Dogville a Paradicsomból kivonult emberek városa, amelynek lakói magukon viselik a káini bélyeget, ahol mindenki munkára kötelezett a megélhetés érdekében. A célok, a jövő már eltűnt ebben a városban, ahol minden lelket átitatott a megmaradásért zajló küzdelem monotonitása. A változás ideje itt megszűnt létezni, az eljövendő halott, s a halotti leplet szorosan a földhöz szegezték, nehogy lehulljon róla. A harangtorony városra vetülő árnyéka is oly kiszámíthatóan vonul végig a falakon, akár egy szorgos óramutató, melynek jól ismert mozgását még a teljesen vak McKey is követni tudja. Mintha a városon túli feketeségben börtönépítésre használt cölöpverő visszhangjában is ez az előre felhúzott mechanizmus működne.

Innen csöppen a Dogville-be Grace. A váratlan vendéget a külvilág szokatlan zaja előzi meg: a cölöpverőt, ha csak egy pillanatra is, de túlharsogja a rejtélyes gépfegyver szabálytalan hangja.

Egy riadt szökevény tűnik fel a városon kívüli semmiből, múltjáról nem hajlandó beszélni, s úgy tűnik, mintha nem is lenne neki. Jellemét, akárcsak alabástrom kezeit még nem piszkolta be a munka, a tett: a két lábon járó ártatlanság sétált be Dogville kapuján. Ám csak az mondhatja magát ártatlannak, aki nem cselekszik. Grace arroganciájára hivatkozik, amely eddig távol tartotta az élettől. Az bibliai emberpár első tette egy tilalom megszegése. A bűn által váltak hasonlatossá a Teremtőhöz, abban az értelemben, hogy az Édenből való kitagadás által maga is képessé vált a megszerzett öntudat által teremteni. Az ártatlan, tehát a cselekvés nullfokán álló Grace Dogville-be érkezve lop. S bár egy darab csontot rajta némi hússal, ráadásul egy kutyától, büntetni akarja magát. Az első önálló cselekedete tehát bűnös, akármilyen csekély is annak tárgya. A büntetés iránti vágy pedig nem a valódi megbánást tükrözi, hanem inkább a tettekkel átszőtt világ hirtelen látványával járó kíváncsiságot.

S még ha lassan is, de Dogville lakói befogadják Grace-t. A segítségét felajánló nő az értetetlen szemekkel találkozik először. Dogville-ben kevés munka van, s ami akadna, úgy tapad gazdájához, mint a másodpercek halk hangjai a rohanó mutatóhoz. Az életben megfáradt emberek kis csoportjába az életet mintegy elkezdő Grace kerül. Az óra nem áll meg, tovább mozog, de a már megszokottságban elnémuló ketyegés újra felerősödik Dogville lakóinak fülében. Hallják az időt, elfogadják a segítséget, s lassan távolodnak attól a rendszertől, amely életüket behálózta. A menedék ára fokozatosan drágul: a könnyű fizikai robottá válik, a fizetés csökken, majd megszűnik, s a végén már láncra verve a testét is oda kell adni a kiéhezett lakóknak. A felajánlott segítség átalakult: Grace már nem segít, hanem helyettesít. Vajon csak ennyi bűne lenne Dogville-nak, amely alapján kiérdemli a teljes pusztulást? Hiszen Grace maga mondja ki: ha a helyükbe lett volna, ő is megtette volna ugyanezt.

A bibliai halálos bűnök szinte mindegyikét megismeri Grace a városban. Az irigységet, a bujaságot, a haragot szinte minden egyes lakóban, a fösvénységet idősebb Thomas Edisonban; a torkosságra Chuck szavai hívják fel a figyelmet: „Ha enni ad nekik, pukkadásig zabálnak”; a restséget Tomban fedezi fel. A legjellemzőbb bűn azonban a kevélység, amelyre utalva aztán Grace meghozza a város felett az ítéletet: „Apait-anyait beleadnak. De ez nem elég.” Grace tehát valóban megváltói figura lenne, aki a felsorolt bűnök alapján hoz ítéletet? A krisztusi alak nem áll messze tőle. De az újszövetségi megváltó egyik legmeghatározóbb jellemvonása eltűnik belőle: a megbocsátás. A helyettesítés révén magára veszi a bűnöket, mint mélyen szunnyadó szükségleteket, de Dogville-nek mégsem kegyelmez. A bibliai Krisztus már „meglévő” bűnöket vett magára, de Grace nem ezt teszi. A bűnöket mintegy saját jelenléte gerjeszti, a romlottságot saját személye hívja elő. Az óramű megzavarodik, a megszokott rendezettségen káosz lesz úrrá. Krisztus találkozott az őt körülvevő bűnnel, nem létrehozta azt. Grace ebben a tekintetben nagy hasonlóságot mutat Sade Justine-jével. A világot kóborló lány nem a meglevő gonoszsággal találkozik, hanem saját ártatlansága, jósága szüli meg azt. Grace sokkal inkább antikrisztusi alak. Hiszen a gonoszság kezdőpontja nem szükséges, hogy maga is gonosz legyen.

Grace az ítéletet egyedül hozza meg, de a döntés megtételéhez segítség kell. A múlt nélküli lány számára kiderül, h igen is megvan a maga története. Az apa megérkezik a városba, akitől elszökött. A tékozló fiú elhagyta a Házat, hogy az otthont, a múltat képviselő apának hátat fordítson. Önállóságra törekedett, amelyet a teljes elszakadás révén tudott csak elképzelni. Ám haza kellett térni. Mert rájött, hogy a valódi hatalmat nem megteremteni, hanem örökölni kell. Az apa kegyetlensége, s látszólagos arroganciája csak a Dogville-ben tapasztaltak alapján nyer értelmet. A korábban a kegyelem pártján álló Grace belátja, hogy az oltalom kevés, mert a kegyelem ismétléshez vezet. Az ismétlésben felszámolódik az az idő, amely a fejlődést segíti. Fejlődni pedig csak örökséggel lehet. A tékozló fiú ezért tért vissza. S ez az a pont, ahol megmutatkozik Dogville valódi bűne: a világból való önkényes kiszakadás, mindenfajta magasabb rendű ítélkező erő kitaszítása (még pap sincs a városban). Örökölni kell a hatalmat, nem egyedül megteremteni, mert az nem megy. Grace ezt látja be, ezért ítélkezhet Dogville fellett, a város felett, amely hozzá hasonlóan azt hitte a kivonulás elég. De az csak akkor teljes, ha van hazatérés is, ahol létezik egy már elkezdett alap. A város lakói felszámolták az időt, az ismétlés világába burkolóztak, amelyet Grace kegyelme továbbra is fenntartott volna, meghagyva annak a lehetőségét, hogy „mindez újra megtörténhet.”

Dogville felhúzott órája kimerült, majd megállt. Ám nem csupán azzal, hogy Grace kiírtotta annak fenntartóit. Hogy valamit képessé váljunk megszüntetni, azt először is észre kell venni, rá kell nézni. Dogville órajellege felülnézetből látszik, mely szögből a film nézője is többször láthatja a várost annak lehajtott fejű lakóival, kiknek eszükbe sem jut akár pillanatra is, de felnézni. Grace első cselekedete a láncra vert kutya meglopása. A magától eltávolított kegyelem gesztusát, a kutyával, Mózessel szemben azonban mégis érvényesíti. Az állat mintegy keretet ad Grace Dogville-ben véghezvitt cselekedeteinek. S egyetlen túlélő, a rajzból életre kelt Mózes az, aki a film végén felnéz, s ugatja a mondandóját épp bevégző, Dogville-t meghúzott krétavonalaival örökre félkész állapotban hagyó narrátort.