"Ádam, hol vagy?" Hát nem itt

Régen nem aktuális kritikai töredékek Jankovics Marcell tragédiájáról

A gép forog, az alkotó kérem ne pihenjen!

Milyen lehetőségeket adhat a magyar irodalom egyik legismertebb színművének filmvászonra vitele? Nem e lehetőségek megléte a kérdés, hanem azok kreatív kihasználása. A túlzott tisztelet azonban utóbbi kárára érvényesül, mely egészen addig nem is zavaró a kiábrándult nézőben, amíg tőle nem várnak el hasonló vak tiszteletet a kész mű előtt. 

Jankovics filmjének óriási hibája, hogy nem próbált megszabadulni Madách mára már nehézkes nyelvezetétől, hanem a letűnt mester vakító bálványa elé térdepelve hűen adta szereplői szájába a múzeumi nyelvet. Egy színpadi feldolgozás esetében e koncepció elfogadható. Azonban a mozgókép esetében? - nem igazán. Jankovich képeit elhomályosítják a nehézkes és hosszú monológok, mely azt eredményezi, hogy a rajzfilm képi világa a háttérben kuporog. De miért a szó, ha ott a kép, ami képes beszélni? Miért ez az értelmetlen ragaszkodás egy olyan nyelvhez, ami valljuk be, keveseket szólít már meg. A lehetőség meg lett volna Madách művének feltámasztására, ez azonban elmaradt. A tiszteletet meg kell tanulni félresöpörni, ha az gátolja a kreativitást, az önmegvalósítást, az egyéni látást. Az ember tragédiája rajzfilm változatának alkotója azonban inkább marad a térdelés kényelmetlen helyzetében, semmint kiegyenesedjen.

S a végefőcím előtt a néző szemébe folyik két évszám: 1988-2011. Az, hogy Jankovics 23 évig készítette filmjét, köztudott. Mondhatni ezzel a kijelentéssel reklámozták a művet a bemutató előtt. Mintha már e szisziphoszi munkálkodásban próbálná elejét venni az esetleges támadásoknak. Mintha e két évszám között pihengető hosszú idő azt a tiszteletet akarná a nézőre erőszakolni, amelynek árnyékában ő alkotott. Szisziphosz befejezte a munkáját. Az álnok kővel együtt ott áll a hegy tetején, s büszkén néz körbe, keresve az elismerő szempárokat. S büszke is lehet, hiszen a kő már nem gurul vissza, olyan magabiztosan áll, mint elégedett görgetője mellette. Itt nem a végeredményt (mármint, hogy a kő végre megállapodott) kell ünnepelni, hanem azt a fáradságos és embertelen munkát, amit most a végéhez ért. A folyamatot ünnepeljük hát, s ne a végeredményt. A probléma csak az, hogy a néző a végeredménnyel találkozik. S azt nem tudja ünnepelni.

Az évszámmal kapcsolatban a megfáradt nézőnek még más valami is eszébe juthat: egy sírköre vésett születési, és halálozási évszám. S nem jár messze. Jankovich műve ugyanis már születésével (bemutató) halott volt. Feltámasztani akart, mégpedig Madách művét, ám a csoda nem sikerült: az adaptáció az eredeti csontjait kapaszkodva hull bele saját sírgödrébe.

Miért a feltétlen tisztelet az ember részéről, ha képes a választásra? Ádám lenyelve az öntudat falatját elrejtőzik. Nem azért, mert fél, hanem mert szabad. A szolga ellenáll az úrnak azzal, hogy elbújik előle, mert nem bírja magán a hatalmaskodó és fölényeskedő szemeket. Isten nem is látja őt: „Ádám hol vagy?” – s elhangzik a híres kérdés.

A Bibliából, Ádám lázadásából kellett volna merítenie Jankovichnak, de nem mert. A túlzott tisztelet azonban romboló. Alkotni kívánó önmagát bontja le. S aki „csupán” tisztel, nem tud teljesen elrejtőzni.