Az eljövendő események szomorú előérzete

A fehér asztalon lassan növekedett a rózsaszín folt.

A teát nem önthette félre, a kényes mozdulatokra kilengések nélkül összpontosított. Megemelte a porcelánpoharat. Még egy csepp került közvetlen a másik meghízott tócsa mellé. Figyelte a két színes pontot. Határaik lassan közeledtek egymáshoz, majd egybefolytak. A porcelán alján apró, hajszálnyi vékony repedést látott, melyből egy újabb csepp gyümölcstea kezdett növekedni.

Hátralépett az üresen hagyott ágyhoz. Kisimította a meggyűrődött lepedőt, majd a vékony takarót óvatosan ráterítette. Az apró emelkedések, domborulatok eltűntek.

A gyümölcstea illata. A pohár felett vastag gőzoszlop, akár egy folyamatosan széteső glória.

Lassan evett, közben ki-kitekintett az ablakon. A szomszéd háztömb legfelső ablakain visszatükröződik a gyenge reggeli napfény.

A hirtelen változáshoz való kénytelen idomulás fáradtsága ma nem fog zavarni.

Kényelmes ritmus. A rendszer nyugalmat adó monotóniája.

Garzonlakás. Megnyugtató panoráma. Visszafogott látvány.

Megállított kép egy távoli első napról.

Az átláthatóság kellemes érzése. Az ismétlés finom rendszere. A történésre való megrögzített várakozás.

Egy fenntartott, s örök időre szánt ideiglenes állapot.

A félelem felőröl. Neki sikerült megszabadulnia tőle. A lezárt lakás, s a benne végzett cselekedetek szerves egymásutánja megteremtette azt az időbeli egysíkúságot, amire mindig is vágyott. Akár egy frissen megfagyott holttest, amely a váratlan felismerés döbbenetét és az elmúlás elfogadásának kényszerű arcberendezését egyszerre mutatja.

A napfény lecsúszott a szomszéd házak ablakairól.

Besötétedett. A széken ült, tágra nyitott szemekkel. Az eltűnő fényt figyelte, egy felsőbbrendű monotóniát, amely mellett eltörpült sajátja.

Halk nyöszörgést hallott.

Az ágy alól jött a hang. Szinte fájt.

Újra megszólalt.

Lassan felállt, s elindult az ágy felé. A padló recsegésére a hang megszakadt. Térdre ereszkedett, hogy alá nézhessen. A lakásban beálló szürkület teljes feketeségbe váltott át a talaj és a bútor között. Szemei lassan hozzászoktak a sötétséghez, mely fokozatosan áttetszővé alakult. Kirajzolódott a szemközti fal és a padló derékszöget bezáró vonala. A sötétségben észrevett egy mozdulatlan pontot. Egy a környezet feketeségénél is sötétebb folt.

Valami volt az ágy alatt, s ez a valami talán ugyanolyan kimeredt szemekkel bámulta az előtte térdeplőt. Sokáig maradt ebben a helyzetben. Fel kellett állnia. Végtagjai nehezen, de engedelmeskedtek. Hátralépett, s megtámaszkodott a szék támlájában. Szemei kiszáradtak. Tompa fájdalmat érzett térdkalácsain.

Az apró kilengések felett uralkodni kell. A történés elkönyvelve, de a fenntartott folyamat nem állhat meg. A rendszer erősebb. Egy véletlen.

Másnap újra hallotta a furcsa zajt.

Mint egy elfojtani kívánt sírás.

A tompa nyöszörgés erőszakosan hatolt mindennapjaiba, kitörölhetetlen pontot alkotva, akár egy végtelen hosszú és üres csarnok közepére felállított oszlop, amely megtöri a határtalanságot.

Viszonyítási pont.

Egy tóba hajított távolról hozott kő.

Zavaró, de beletörődött szabálytalanság.

A hang immár a rutin része.

Újra megszólalt, hangosabban. Nem mozdult, csak az ágyat figyelte. Ismét alóla jött. A síráshoz egy másik hang társult. Apró karmok kaparásztak a parketta kemény fafelületén. Felállt, majd lassan az ágyhoz lépett. Letérdelt. Kezei megfeszültek, miközben fejét leeresztette. Újra felfigyelt a sötét pontra. Mozgott, méghozzá gyorsan. Mintha ide-oda futkározott volna, keresve egy kitörési lehetőséget, hogy végre megszabadulhasson az ágy alatti sötétségtől. Az ismeretlen, s halvány világosságtól, ami kint várt rá, megrettent, s vissza-visszalépett. A szaladgálás egyre türelmetlenebbé vált, majd az ágy alól hirtelen kirobbant, s a szemközti falhoz rohant, ahol maradt még némi haldokló fény a lemenő napból. Egy patkány emelkedett két hátsó lábára.

Egy egyszerű patkány.

Az állat szaglászott a levegőben, idegesen körülnézett, majd szeme megállapodott az előtte térdelő alakon. Lassan leereszkedett, nem rohant tovább. Szája nyitva volt, mintha lihegett volna. Fejét láthatóan nehezen tudta megtartani, kissé megdagadt testét a falnak támasztotta. Egy darabig tartotta magát, majd összerogyott hátsó lábait hasa alá gyűrve.

A testhez képest aránytalanul apró fej, rajta a megfáradt, tágra nyitott szemekkel lassan csorgott egészen a földig.

Tekintetét egy pillanatra sem vette le az előtte térdelő megdöbbent arcáról. Száját nem volt ereje összezárni, nyelve a földön terült szét. Gyorsan zihált, láthatóan nehézséget, vagy épp fájdalmat okozott neki a levegővétel. Nem mozdult, csak csupasz hasa járt fel és le. Félig az oldalán feküdt, mellső lábait hosszan kinyújtva. Kifordult nyaka törte meg a test helyzetének szimmetriáját. Feje nem követte hengeres törzse elfekvésének valószínűleg kényelmesebb helyzetét. Nyitott szájának alsó állkapcsa a földön hevert, akárcsak a sötét üregből kifordult nyelve. Fejét, enyhén függőleges pózban tartva, a falnak támasztotta.

E fájdalommal járó testhelyzetnek láthatóan egyetlen célja volt: tartani szemeit a szemben figyelőről. A tudni akarás olthatatlan vágya küszködhetett benne, egy naiv készenléti állapot, amely akármelyik pillanatban kész az életet megőrző menekülésre. Az éber tudat nem engedte kihunyni e testhelyzetben szánalmasnak és reménytelennek tűnő életösztönt, bár ugyanez az ösztön képtelen volt parancsot adni a megmerevedett, apró testnek a továbbállásra.

Eleinte csak bámulta a patkányt, majd lassan felállt a meghunyászkodó pózból, és az ágy széléről nézett az apró, vörös szemekbe. Biztos veszélyforrássá vált saját lakásában egy láthatóan sok ideig nem húzó élőlény számára, egy hirtelen megválasztott döntőbíróvá, akinek mindössze néhány rövid perce maradt a végső ítélet meghozatalára. A véreres szempár, mely áthatóan arcába nézett, ruházta fel e joggal.

·

A patkány reggel ugyanott feküdt. Nem mozdult, megnyugodott szemei az ágyban fekvőt figyelték.

A reggeli napfény darabjai régen lecsorogtak a szemközti ház ablakainak üvegeiről.

Tovább aludt a megszokottnál. E kellemetlen figyelmetlenséget a patkány jelenlétének tulajdonította. Erősebben felkavarhatta, mint gondolta.

Semmiképp sem érhet az állathoz. Hozzá kell szoknia, hogy megszakíthatatlan rendszerének újabb, nem kívánt kelléke lett.

A folyamatnak mindenképp tovább kell működnie, nem állhat le. A még zavaró jelenlét csupán a nem túl korai élmény fokozatosan gyengülő, majd végleg elmúló hordaléka. Idővel rekedt zihálás és a figyelő szempár is beolvad a lakás atmoszférájába, akár csak a visító teafőző, a fehér porcelánpohár és a megolvadt vaj a meleg pirítóson.

Minden elkészült. Asztalhoz ült. Ránézett a kiterült szőrös testre.

Az visszabámult rá.

Állkapcsait alig láthatóan megmozgatta, s hosszú nyelvét is beljebb húzta.

Furcsának tűnt a patkány teste, amely ugyanabban a pózban maradt, amelyben összerogyott az előző nap. Az ágyban fekve nem figyelt fel a változásra, ha egyáltalán valóban történt átalakulás az állaton.

Nagyobbnak tűnt.

Szőrzete, amely tegnap még vastag és dús volt, most ritkásnak hatott, bár látott elhullott szálakat az állat körül. A bőr, amely eddig láthatatlanul rejtőzött a sűrű bunda alatt, megdagadt és megnyúlt kissé. Szőrszálai kiegyenesedtek, mintha kívülről szurkálták volna egyenként a testbe. Apró és vékony lábai megvastagodtak és sötétebbek lettek. Néha rúgott egyet, jelezve fel nem adott szándékát, hogy talpra álljon.

Szapora zihálása abbamaradt. Nyugodtan lélegzett. A másik kényszerű elfogadása kölcsönössé vált. Nem féltek már egymástól, de gyakran összenéztek, egyfajta szóban nem hitelesített ellenőrzést fenntartva.

Egy pirítósdarabot dobott az állat elé. A patkány könnyedén elérhette volna a falatot, de nem mozdult. „Talán később” - gondolta, majd a patkánynak szánt másik darabot maga ette meg. Nedvességet érzett a térdén. Forró tea csöppent rá. A porcelánpohár üres volt. A rózsaszín folyadék, melyből egy kortyot sem ivott, a pohár körül terült el hatalmas és szétterjedt tócsát képezve. Továbbrepedhetett. Az asztalon medret alakító kis folyam elérve az asztal oválisan legörbített sarkát lassított, majd cseppjeit egyenként elengedve, a parkettán folytatta útját. Gyorsan szivárgott a faelemek repedései közé. Sietnie kellett.

Érezte magán a patkány kutató tekintetét, miközben vékony zsebkendőkkel próbálta felitatni a kiömlött folyadékot. Nem nézett hátra. Nem nézhet folyton rá. Az ellenőrzés módjának is egy jól megszabott rendszerre van szüksége.

·

A patkány elpusztításának gondolata a harmadik reggelen kúszott szinte alig észrevehetően fejébe.

Egy visszaállítani kívánt állapot nyughatatlan vágya dolgozott benne.

A kezdeti eltűrő, mondhatni empatikus magatartás tarthatatlanná vált számára.

A rendszer zavartalanságát nem lehet fenntartani, vagy épp egy újabba belekezdeni a növekvő, s folyton csak növekvő patkány társaságában. Tegnap még egy megviselt macskával, vagy egy közepes termetű kutyával lehetett volna összetéveszteni, most leginkább egy jól megtermett disznóra hasonlított. Csak feküdt a testnyílásokból kiömlött ragadós lében.

Mit nem adott volna, ha szemtanúja lehetne ennek a természetellenes változásnak.

Mit nem adott volna, ha a biztos csalást, amit a patkány nap mint nap véghezvitt, lefülelheti.

Ehelyett csak a reggeli megdöbbenések sorozata maradt számára. A felpuffadt pofa, amelynek szemeit folyton magán érezte. Tulajdon arcát marták szét e tolakodó pillantások. Idegen vonások költöztek bőrére. Nevetett, ha arra gondolt, hogy napokkal ezelőtt teljesen hiábavaló és felesleges lépéseket tett annak érdekében, hogy a betolakodót valahogy integrálja a lakás világába.

Öncsalás, naivitás és bolondság.

Most düh, harag és pusztításvágy. Rég elfelejtett érzések sorozatos és váltakozó látogatása, mintha együtt másztak volna ki ezzel a szánalmas döggel az ágy alól.

Az állat elé dobott ételdarabok megpenészedtek. Bűzlöttek, akár a rájuk ömlő forró lehelet a sötét szájüregből. A könyörület, a szánalom úgy bomlott fel benne, mint ezek a földre hányt kenyérhéjak. Az élősködő nem kért semmilyen irgalomból.

A megszokott szagok elvesztek a már szinte látható és rohadó párában. A falakat is megfertőzte. A fehér mész egyes helyeken elvált a betonfaltól, felpúposodott, néhol le is szakadt, s a földön hevert darabokban. A patkányból szivárgó áporodott folyadék mintha ide is bekerült volna, azzal az alattomos céllal, hogy elemeire bontson le mindent. Elemekre, amelynek szétmállott darabjai csupán egy elfelejtett egészre hívják fel a figyelmet. Akár egy leszakított és sűrű fű közé hajított, még mozgó testrész.

A halottnak tűnő, rohadó testen fel-felpattant a légzések rezdülései átjárták a tárgyakat.

Gyűlölte ezért, s gyűlölete gyorsabban nőtt, mint az állat teste. Egyre tágulva immár a patkányról is elvándorolt az ágyra, az asztalra, amelyen a kiömlött gyümölcstea nedves penészvirágai tenyésztek. Az elszíneződött falakra, melyeknek megállíthatatlan rohadása a kiterült patkány felett indult meg.

Végső kegyelemdöfés az anyagnak.

A fekete masszává fellazult beton lassan csurgott le az állat bőrére. Oldalán vastag réteg gyűlt össze, amely vékony vonalakban folyt végig az óriási hason egészen a parkettáig.

Meredt rá ez a megkövült, de folyamatosan növekvő vörös szempár.

Kifejezetlen, üres tekintet. Nem volt benne semmi. Még a gonosz kárörvendés halvány nyoma sem. Mintha csak a fejére ragasztották volna a mély gödrökből enyhén kidomborodó golyókat.

Egy gondosan felépített rendszer emlékeztetői.

Egy itt felejtett kiszáradt szempár.

A lakás halványan tükrözte vissza azt a felbomlott rendszert, a megmaradt tárgyakat, melyeket sajátjának mondhatott.

A patkány elmozdíthatatlan jelenléte azonban idegenné tette őket.

Régen látott ismerősökké, akikkel biztosan találkozott valamikor, viszont a hozzájuk kapcsolódó eseményeket nem tudta felidézni.

Távolra elhajított emlékek messzi és eltorzult ordítozása.

Az ágyra nézett.

Takarója a földön hevert.

Mosatlan lepedőjén az előző éjjel álmainak nyugtalansága egy megszáradt izzadságfoltban. Története felaprózódott, akár a mész a falon.

Osztozkodnia kellett egy betolakodóval, aki életunt hódítóként elfoglalta a teret, amit kizárólag magának teremtett valamikor.

Visszanézett a kiterült dögre.

Az apró szőrök hullani kezdtek.

A sötét tócsában áztak a kemény szárak.

Lassan lélegzett, halk, sípoló hang kíséretében.

Haldoklott, ez nem kétség.

A haldoklás megállított pillanata volt ez. Kegyetlen büntetés mindkettőjüknek kiszabva. Egy beállt állapot. Javulni nem fog, de végleg kimúlni sem képes. Karmait néha a parketta megpuhult fájához verte. Még dolgozott benne valamilyen megfoghatatlan, s reménytelen élni akarás. A bele nem törődés elfojthatatlan ösztöne. Fel akart állni, annak ellenére, hogy rövid lábai nem bírták volna el ezt a hatalmas testet. Óriásira dagadt feje meg-megmozdult, de ugyanabba a helyzetbe zuhant vissza. Csak figyelte a néma küzdelmet, a szemeket, amelyek nem társultak a test erőfeszítéseiben, s csak bámultak rá. Önmagáról megfeledkezett pillanataiban a szánalom érzése lett úrrá rajta, majd újra végignézett a szájából kifordult nyelvtől egészen a test felé visszakanyarodó farok hegyéig. A szánalmat ismét a csontig hatoló gyűlölet váltotta fel.

Lassú és kiszámítható lélegzés. Nincs meglepetés, semmi szapora vagy elnémuló levegővétel.

A patkány szemben feküdt vele, de már a szoba minden egyes darabját magában foglalta az undok jelenlét.

Élővé vált minden.

Mozogtak a tárgyak.

A patkányt teste felett vastagon elnyúló erezet szállította a kifáradt életet minden sarokba.

Lassan lélegzett.

Megszokott kattogás a fájó tüdőből.

Puszta létezése a lakás ütemesen verő pulzusává alakult.

Nagyobb lett ismét, ez nem kétséges.

Órák óta nem vette le róla a szemét, mégsem vette észre a természetellenes növekedést.

A beletörődés kényszere erősebb, mint az állandó fokon tartott düh.

A nagyság látványa a meghajlásra késztet. A pállott levegőben feléledt szolgaisága.

Megmagyarázhatatlanul ismerős érzésként köszöntötte magában, de forrását nem tudta felidézni. Csupán az engedelmesség, a kiszolgálásra kész meghunyászkodó hajlam ébredt fel benne, akár valami szigorú kötelesség, amit eddig elhárított magától, talán el is felejtett.

Felállt a székről és a földre ereszkedett. Egészen a hideg és nedves parkettáig.

A hatalmas szembogár vele tartott.

Előre kúszott.

A bűz egyre jobban marta orrát.

Arcára simultak az állat áporodott leheletei.

A patkány megmozdította állkapcsait, s nyelvét beljebb húzta.

Ott feküdt közvetlen előtte ez a monstrum, a gyűlölt és imádott betolakodó, a benne felgyülemlett döbbenet, harag és tisztelet kiindulópontja.

Újra megmoccantak az állkapcsok.

A fekete folyadék átfolyt ujjai között, lassan eltüntetve azokat a mély tócsában. Tenyerén érezte a kihullott szőrszálak enyhe szúrásait.

Az állat elé feküdt.

Szaporábban lélegeztek mindketten.

Lüktető lakás.

Fejét a két csontos állkapocs közé tolta.

Lehunyta szemeit.

Érezte, hogy homlokán a bőr halkan felszakad az éles fogak alatt.

Egy vékony vérfolyam rohant végig az arcán, egyenesen a szájába. Édes volt. Kellemes.

A fogak mélyebbre hatoltak.

Hallotta a két csont találkozását, a tompa ütközést, mikor a fogak a koponya falához értek. „Kegyetlen lassúság. Vagy talán kíméletes odafigyelés?”- futott át agyán.

Egy ritka elemzési lehetőség kiválasztottja. Önnön elmúlása lassú folyamatának.

Erőlködés.

A lassú mozgást hirtelen felszámoló, váratlan ütés. Akár a startpisztoly elsütése előtt kirobbanó rövidtávfutó.

Hangos roppanás.

A test döbbenete.

Megremegés.

A ráerősített teher leszakad a testről.

Kettétört porcelánpohár.