Csupán akkor látom értelmét bármiféle munkának, ha valakinek vagy valakiknek a tekintetét érzem magamon. (Mi másért is tölteném ezt a blogot?) A visszacsatolás szükségszerű, s ha egyszer netán eltakarnák a Tekintet, amely tarkómra szegeződik, jómagam tűnnék el hirtelen a rajtam függetlenül létező szempárral egyetemben. A Tekintet figyelő, szúró és kritikus megléte azonban nem csak a maga közvetettségében létezik. Az állandó éberségre késztető, s azt szigorúan elváró Tekintet nem merül ki a közvetett, s azonnali visszhangok megtapasztalásában, hanem egy megfoghatatlan, transzcendens irányba mutat: vagyis Tekinteten nem csupán a fizikai valójában létező szemgolyók értendőek. Ahogy az elhangzott kritika, legyen az bármilyen minőségű, úgy a troli épületet megrezegtető ereje, a jelzőlámpa sikítása a nyitott ablak mellett is hatással jár. Akaratlanul is felveszi testem e rezgéseket, kapcsolatban vagyok mindennel, ami mozog, vagy egykor mozgott, szervessel és szervetlennel, bomlóval és megkövülttel. A megrepedt betonnal, a megsárgult fűszállal, a földben elnyúló gilisztával, és az elásott, betört koponyákkal a lábam alatt. Az ő rezgéseik, az ő tekintetük az én jelenlétem, az én mindennapi reprezentációm. Szpilman írja, miután valaki kirángatta a vagonok felé menetelő tömegből, s visszanéz sodródó édesapja szemébe: "as if I were setting out into life and he was already greeting me from beyond the grave. Then he turned and went towards the truck." Így válik egy konkrét személynek intézett pillantás globálissá, mindenki számára érvényessé. A síron túlról való üdvözlés, egy apró fejbiccentés, "menj, menj bele az életbe", de a sírkő mellett álló alak, bár elhomályosodik, el nem tűnik, kitörölhetetlen pontnak nyilvánítja magát az életúttal párhuzamosan bővülő horizontban. A biccentés egyszeri, de a sírkő marad. Ha tetszik, ha nem.