Nincs asztal

A túlfűtöttség, a visszafojtott indulatok ösztönös, leplezetlen kirobbanása a felső- és közoktatásban tanulók százaiban, sőt ezreiben, a szimpatizánsokban, az elveszett fiatalságukat viszontlátó öregekben … nos, igen. Az érzelmek változatos kavalkádja szerint el(meg-)osztott tömeg jellemzi december közepe óta Budapest és a vidéki városok utcáit. Együtt megyünk, előttünk és mögöttünk a biztonságot, a közös „jó” ügyért való, nem reménytelen harcot megtestesítő tömeg. A hidak elfoglalva, a közlekedés leáll, hangosak vagyunk, az egész ország minket figyel. Minket, akik a kivezényelt rendőrök masszív sárgán vakító fala előtt mondjuk, hogy „elég volt”, a hírek rólunk szólnak, pipálva a leghőbb vágy, a forradalmár-lét. Helyesebben: annak halvány illúziója. Még pezsgő vérrel az ereinkben hazatámolygunk, fogadjuk a dicséretet az otthoniaktól: „Bátor voltál, csak így tovább!” Nincs itt ellenvetésnek helye a szülők részéről sem: inkább menjen tüntetni a gyerek, mint a kocsmába.

A beszédet mondókra is átragad az eufória, szállnak a szavak, az indulatok, a hasonlatok, a hasonlítások: újabb ’56, újabb őszirózsás forradalom, példaképül téve a márciusi ifjakat, pontokat írni, s azt még a rádióba is beolvasni. Aki buzgó, még főszereplő is lehet. Egy ideig, persze. Vezeti a tömeget a hírhedt diákképviseleti csoport, nem kell aggódni, tiszta az ő kezük, mossák ők azokat folyamatosan.

Nem gúnyolódni szeretnék. Huszonnégy éves végzős egyetemista lévén benne vagyok magam is nyakig. De nem ’56 ez, s nem is ’48. Messze van azoktól, akárcsak a jelenlegi kormány a felháborodott fiataloktól.

Nem az a probléma, hogy tüntetünk. Tudjuk, miért tesszük, a bizonyos hat pont leírva, melyek mindegyikének megvan a szívből gyűlölt párja egy korábban meghozott intézkedés formájában. De mi szülte meg ezeket? Miért a kormány részéről ez a már szinte érthetetlen megvetés és nemtörődömség, melyet hatalmánál fogva ki is tud mutatni, méghozzá nagyon fájdalmasan. 

Miért?

Hoffman Rózsa pár hete Kecskeméten egy az oktatással (mi mással) kapcsolatos fórumon vett részt. Jöttek is táblákkal, nyomorult kettétört virágokkal, nagybetűs transzparensekkel a helyi fiatalok. A méltó üdvözlésnek meg kell adni a módját. A szószóló, igazi forradalmár jellemhez illően, bele-, belebeszélt a műsorba, de mit is tehet, ha egyszer kérdései vannak? Egy igazi Berger rohangált a megterített asztalon. Valami azonban elhangzott ezen az ominózus estén, s nem is főszereplők, hanem egy un. háttéralak, egy tisztes, vörös hajú, középkorú nő szájából: „Előbb tegyenek le valamit az asztalra!” Itt a lényeg. Az általános vélemény. Valaki kérem, kimutatta végre a többségben is meglévő magatartást, a mélyen rejlő esszenciát, amely sok mindent megmagyaráz, többek között az oktatás területén már meghozott és készenléti állapotra kapcsolt intézkedéseket. Letennék én bármit, de hova, ha egyszerűen már asztal sincs? Megvetése, indokolatlan lenézése a fiatalságnak (amelyre valljuk be, mi is adunk okot), a „pofa be, akkor dumálj, ha csináltál is valamit” hozzáállás. Ám mi van akkor, ha a „valamit csinálás” lehetőségeit is elveszik? Néma maradok? „Nem is lenne rossz” – mosolyog a hatalom. 

Gyakran hívnak minket elveszett generációnak. Nem akarok én elveszett lenni. Nem a tömeges kivándorlás teszi a generációmat elveszetté, hanem az „elveszettnek lenni”, mint egyetlen lehetőség felkínálása. Ebben az esetben inkább előveszem a térképet, rábökök szép hazámra, s már indul is az ujjam balra. Inkább lennék „megtalált” arrafelé, mint „elveszett” itthon.