(Ma egyes szám harmadik személybe távolodtam önmagamtól.) Gondosan fektette el a barna, kissé véres darabot, melyet épp az orra mélyéről halászott elő a gyenge napfény melegítette macskakőre. A kategóriák és a kategorizálás megszállott követője, s egyben betartója volt az orrában fényes nappal turkáló X. S bár tudta jól, hogy e tevékenység nem éppen ide illő, mást nem tehetett, engedi kellett a már elkészült kategóriák szigorú nyomásának, teljes mértékben megfelelni azoknak, a halmaznak, melybe akaratlanul, de belekerült. Jobban szerette a maga által felállított és szabályozott kategóriákat, annak ellenére, hogy azok a gőg, az önmagunk jellemhibát kiküszöbölő, vagy azokat elfogadható mértékig leredukáló pozitív előítéleteivel átitatottak.  A iskola napközije. A délutáni foglalkozások, az aznap megtanultak gyakorlati levezetése. Két időpont volt kijelölve a kis diákok távozására: délután négy óra és fél öt. S bár e harminc perc nem tűnik nagy időmennyiségnek, mégis le nem jegyzett társadalmi, szociális és jellembeli különbségeket mutatott, amelynek meglétével mind a tanárok, mind pedig ők, a kis diákok tisztában voltak. A „fél ötösök”: az osztály fekete bárányai. Az eltűrtek csoportja, akik, nem lehet mit tenni, az általános iskola olvasztótengelyének szükségszerű kellékei. A „fél ötösök” nem mehettek előbb haza, egyrészt, mert a szülők tizenkét órás gyári műszakja még nem ért véget, másrészt, ha igen, jobb ha minél kevesebbet van otthon a gyerek. A „fél ötösök” az osztály némán kinevezett rosszfiúi voltak, az eleve bűnösök, akik mindenfajta bűn hiányában bár, de eleget tettek e minőség reprezentálásának. Hátukon égett a bélyeg, szerepüknek ellenkezés nélkül engedelmeskedtek, ha ők a „fél ötösök” akkor bizony úgy is kell viselkedniük, ahogyan azt a „fél ötösöktől” elvárják. E csoportba tartozott X is. A napközi felügyelője belefáradva a nap, s maradék harminc perc duplázódott nehézségeibe egyik délután maga köré gyűjtötte az eleven, szegényes és régen kinőtt, agyonhasznált ruházatú „maradékot”, és belekezdett a régóta érlelődő mondókájába: „Miért nem tudtok normálisan viselkedni? Úgy ahogy a többiek? Körülnézek rajtatok, s mindegyikőtökről tudok mondani valami undorító szokást, amiről jobb lenne leszokni, ha jutni szeretnétek valamire. A. te folyton az izzadt hónaljadba dugod az ujjad, s azt szagolgatod. B. te böfögsz. C.-nek folyik a nyála, D. állandóan szellent.” X a sarokban állt, s megelégedve hallgatta a minősítések e durva és őszinte sorozatát, magát teljes biztonságban érezve a hirtelen lesújtó kategóriák alól. Tudta, illetve sejtette, hogy ő nem ide tartozik, csak hát a családi körülmények nem engedik, hogy a „négyes csoporttal” tarthasson délutánonként. Nem. Nem sejtette. Biztos volt benne. Ennek a ténynek a külső megerősítését várta a tanártól, amelyhez mást nem kell tenni a felügyelőnek, mint nevét nem említi eme összekapart csőcselék láncában. ’S te X. – fordult hirtelen felé –, te meg folyton az orrodban matatsz.” Lesújtó csapás, mérhetetlen kegyetlenség. A többiek önigazoló, s „undorító tevékenységeiket” beismerő vihogása élesen ütközött X. döbbenetével, a remegő, sírásra hajló ajkaival. A különállás felfedte illúzió jellegét, s X. megértette, hogy nem is mehet haza fél ötnél előbb. Neki itt a helye. A macskakőre helyezett takonydarab tökéletes helyen van. Jobban mondva: a helyén van. S ott is marad, amíg egy arra szökdelő veréb felcsippentve a begyébe nem rejti.