Fogorvos. Kihúz egy régóta beteg, mondhatni önmagam elől is eltitkolt fogat. Nyugtatom magam: vannak komolyabb gondok. Bizonyára. Nem igazán segít. Nem is hagyományos húzás. (Mintha lenne hagyománya.) A korona régen letört, csupán a gyökerek maradtak az ínyemben. Az orvos kérdezi, mikor törött le. „Két hónapja” – hazudom. Próbálom leplezni mérhetetlen gyávaságom. Vagy talán nem is a gyávaságot akarom takargatni, hanem a halvány szégyenérzetet. Igen, én olyan ember vagyok, aki képes egy évig tömés nélküli, rossz foggal élni. Látom az arcán, hogy nem hisz nekem. S most bele fog nézni a számba. Az egyetlen hely, amit rejtegetni tudok. A rohadás nedves nappalija. Érzem a vasat a csonkon, feszít, feszít, húzza balra, végül egy halk reccsenés: törik, szakad. Semmi fájdalom, ám még soha nem éreztem ennyire lüktetően elevennek és meglévőnek tulajdon koponyámat.