Sűrű s felhő, nyomasztó, mintha minden a gép alig látható határaira tapadt volna, megszűntek a tárgyak, maradt a remegő szárny oldalt, s maradtam én, aki nem bírja levenni szemeit erről a szárnyról, még mindig ereszkedünk, érzem a furcsa nyomást a fejemben, most a megszokottnál is erősebb. Látni akarom végre a tájat, a teret, fullasztó a köd, az alvilágba való leszállás sem történhetne másképp. Végre eloszlik a szürke felhőréteg, rideg, ám szürkébb a táj, hullámzó, hóval fedett, ideiglenesen halott szántóföldek, fagyott tavak, folyók, látom a gép árnyékát, bár a nap nem süt, apró, akár egy szúnyogé, valahol ott lehet az enyém is, beleolvadva e nagyobb testbe, vagy kiterjedésem, súlyom talán el is veszett. Alattam Varsó, a Kultúrpalota. Akár egy meghízott Eiffel-torony igazolja a várost, közeledik a talaj, fokozatosan nagyobbá válik minden, becsapódom a lengyel földbe, micsoda megérkezés, magányos terepjáró egy kihalt, város széli szántóföldön, majd csapódás helyett, kissé rázós landolás, a gyomron a nyakamban, lassít, lassulok én is, megáll, megállok. M. már biztosan vár a kapunál, tévedek, még nem érkezett meg, későbbre várt, mondja. Felbukkan, elmegy mellettem, egy pillanatra ismét rácsodálkozom mennyire szép, követem, megijesztem, majd a lelkiismeret-furdalását felerősítem, húsz perce itt állok már, mondom, persze túlzok, ezzel ő is tisztában van, mégis bocsánatot kér. Lassú vonatozás Garwolinig, sok ember, vége a munkának, szinte rohannak a szabad helyek felé. Kis állomás valahol félúton, egy utas az olvadó hóban arccal előre esik, a vér hirtelen festi meg vonásait, valaki segít, majd tovább indulunk. Hajnali kettő, M. alszik mellettem, rángatózik, majd felhúzza a szája sarkát...mosoly vagy talán így kényelmesebb.