Ma újra láthatom Varsó makett-szerű városát, fent ülve a gép fedélzetén, illetve csak láthatnám, ha a sűrű felhők nem tűntetnék el úgy, mintha, nem is lenne alattunk már csak ez a tejszerű, fodrozódó és sebesen mozgó örvény, amely idő után már nem is elfed, hanem megvakít. Mégis darabokra esik szét az ember, hiába érzi végtagjait a helyükön: egy gyorsan felszáradó, nedves lábnyom a Chopin reptér aszfaltján, egy elhullott szövetdarab Varsó óvárosában, egy hosszan visszhangzó cuppanás a Királyi palota folyosóin, egy hirtelen eltűnt szempár Rembrandt keretből kinyúló lányalakja előtt, visszhangok a Kultúrpalotában, elfelejtett arcok a Rzeczpospolita szerkesztőségében, egy üres hely a vonaton Garwolin felé, egy még nedves fogkefe a kád szélén, lassan elmúló parfümillat, egy üres csokoládétál, egy elmozdított könyv, két üres polc, egy lábnyom a vastag szőnyegen, száműzött hajszálak az ágyon, s egy bizonytalan illat és tapintás egy otthagyott policseken.