Csapongó gyermekkorom egyik állomása: próba a vallás terén, kötelező gyónás, s szorongató félelem. A pap megvető arca darabjaira esik szét a fülkében. Szégyen, de nem amiatt, hogy e számomra teljesen ismeretlen és közömbös alak megismeri, megforgatja, s elítéli a bevallott tetteimet. A szégyen mélyen befelé irányult: egyrészt gyónás alatt rajzolódott ki legtisztább önmagam, személyem kicsinyessége és aljassága, de legfőképp nélkülözhetősége. Másrészt egyes bűnök kimondhatatlanok maradtak számomra, melyek a nemrég felfedezett, (s hamar kimúló) buzgó hit fűtésében óriásira növekedtek. A megkönnyebbülés ígérete ígéret maradt csupán. Nem megszabadulás volt ez a bűnöktől, hanem a bűnösség feltétlen elismerése.