Mi tart mozgásban – kérdezhetné − mi az az elv, vagy épp hit, ami előre nyom? Ugyan, a fejlődésről már régen lemondtam, nevezzük inkább ezt az általad említett „fejlődést” szegényes bővülésnek, melynek fala ugyan folyamatosan dagad, ám végül megroggyanva és elhasználtan esik vissza arra a helyre, ahol korábban volt. Nem épülő rendszer ez. Hiszen az építés cselekedete vagy épp az építeni akarás hajlama sem feltétlen előrehaladás. Persze, valami alakul, ami eddig nem volt. Ugyanakkor önmagába zárja saját pusztulásának jövőbeni bizonyosságát. Épül, fejlődik, ám előbb-utóbb össze is esik. Nincs rendszerem, csak egy rendszer kiépítésének olthatatlan vágya az egyetlen mentsváram. Valami alapján felépülök, megkonstruálom ezt az épülést, egy ideig a boldog pihenés, és tapinthatatlan művem csodálása megnyugtat, aztán mindez össze esik, egy gyenge pillanat, amire talán fel sem figyelek, csak utólag, napokig tartó agónia, majd az építés, bővítés, fejlődés (nevezd, aminek akarod) utáni vágy, vagy talán kényszer. Vagyok, akár egy frissen megépült város: beindult a közlekedés, erős a városfal, csorog a víz a csatornában, majd a peremvidéken felüti fejét a pestis, amely terjeszkedik egyre beljebb, feltöri a járdakövet, megmérgezi a vizet és a levegőt, rohad minden, oszlik, akár a forró napon széthasadt hulla. Majd eléri a központot, s onnan, ugyanazzal a lassúsággal, ahogy érkezett, visszahúzódik, s eltűnik egy időre. Vagyok, mint a város, amely a „készenlét” részegítő mámorában nem próbálja rögzíteni le a kiépített rendszert, hanem amelyik a pillanatnyi jólét és biztonságérzet közepette, mosollyal az arcán, de riadt szemekkel tekint néha a határ felé, várva a következő dögvészt.