Ó, te drága, villámsújtott Justine, aki bár folyton elmenekülsz a borzalmas helyekről, ahol kínoznak és rendszeresen megerőszakolnak, mégis menekülésed útjai újra és újra hasonló, vagy talán még szörnyűbb poklokba torkollanak, csalfa és halvány illúzióban hagyva azt a bizonyosságot, hogy ezeknél a helyeknél, s az ott élő kéjenceknél létezhetnek jobbak valahol. Nem a külvilágban léteznek e poklok, hanem puszta létezésed szüli meg őket. Pillanatnyi felejtésed nem a megpróbáltatások teljes eltörlésére irányul, hanem arra, hogy immár nem eshetsz bele újra ugyanabba a csapdába. Pedig dehogynem. Sade márki, avagy bizonyítéka annak, hogy az ismétlések rendszeréből lehetetlen kiszakadni.