H.M.: A róka volt a vadász – Kimerevített képek a gyár macskájának üveges szemében. Egy végtelen-véges időszak, melyet csak e megfagyott képek egymásutániságában lehet bemutatni. Rohadó csendéletek, monoton folytonosság. Itt az újszülöttek nem megszületnek, hanem csupán helyettesítenek: „Addigra a gyerekek is itt dolgoznak a gyárban. … Sem az arcukkal, sem a cipőjük hegyével nem botlanak másmilyen ösvénybe, mert egyik sem nyílik meg előttük. Csak ezt találják, a szegénység, a kilátástalanság, a kimerültség árkába tudnak beállni, ez száll anyáról gyerekre, és azok gyerekeire. Ugyanaz a nem várt kényszer…” Megfagytak a képek, mert az azon szereplőknek is meg kellett fagyniuk, hogy a létezés eme nullfokát képviselni tudják. Az eleinte tettetett közöny és érdektelenség átfordul s mindennapiba. Alaptermészetté válik. A hangsúlyok véglegesen eltolódnak: az könnyes macskaszem, a szaggatott rókaprém üvegszeme nem az emberek képeit tükrözik vissza. Nem az ember visel kabátot, hanem a kabát fogja körül ezt az alig lüktető, enyhén meleg hústömeget: „Ahol a dadogás már beszéd, ahol a félig kimondott szó már hangos kiáltás. Ahol a kérdés már a torokban elcsuklik, és némán, egyre némábban a fogakhoz üti a nyelvet.” S ahol „…egy kabát belebújik a másik kabátba.”