D.L. és vándorló sírjai: „Az ember néha úgy beszél, hogy temetőt épít a szavakból, amik aztán úgy merednek ki a nyelv földjéből, mint a holtak sírkövei. A zarándokok nem így beszélnek.” A zarándok persze, hogy nem így beszél. A zarándok, aki keserves útja során meg-, megbotlik ezekben a megrepedt sírkövekben, aki kibetűzi a halott a szavakat, s viszi tovább őket, akár a megpakolt zsákokat, idegen tájakra, hogy ott, kissé másképp bár, de újraéledhessenek. Nem csupán a zarándok útja, hanem a mesék sorsszerű vándorlása. Eltemetett szavak, mélyre ásott mesék élednek újra fel, lerázva magukról a kultúrák és az idő elválasztó, elnyomó rácsait, hogy azokon felül, valami általános, valami megfoghatatlan, valami egyetemes felé nyújtózkodjanak. Mert ez az igazi mese. Messze a teljes megértés szigorától és elnyomó szándékától, ami sokkal inkább megsejtet, mintsem megértet, s ami egyszerre összeláncol, s távolodik. A mese feltámasztja a halottnak vélt szavakat, a zarándok, a vándor puszta kézzel szabadítja ki őket a megfagyott földből, hogy vérző ujjbegyek, leszakadt körmök lüktető fájdalmától szenvedve mintegy enyhülést találjon bennük. Mert mi a kijelölt sírhely, ha nem a felejtés első egyben utolsó, végleges szakasza, a szavak és a mesék halála.