Ma már nem megyek lányokat locsolni. Döntésemnek egyszerűen gazdasági okai vannak: nem éri meg. Gyerekként azonban annál inkább. Nagyon is nyereséges üzlet volt. D.-vel kilométereket voltunk képesek tekerni, még a legtávolabbi rokon leghátsó kapuján is bekopogni, az udvariasság látszatát fenntartva maradni egy ideig. Miután megkaptuk, amiért jöttünk tovább is álltunk. Este együtt számoltuk ki mennyit keresett aznap. Idősebb lévén általában többet kaptam. D. csalódottan nézett a gyűrött kupacra. Nem értette előjogomat, s végképp azt nem, hogy fiatalabb lévén, miért gondolják róla azt, hogy neki kevésbé van szüksége a pénzre. Behozhatatlan hátrány. Túlöregedni engem nem tud, csak megbékélni a helyzettel. Az ő része kisebb, az enyém azonban igazságtalanul nagyobb. Ezt én is beismertem, de öntelt módon örültem is előnyömnek. Soha nem adtam neki a részemből. Mi több, eme pitiáner és gyarló különbségben élveztem kis időre önön megkülönböztetettségem, hogy másabb, hogy jobb lehetek, s vagyok, mivel a többet kapom. Nincs mentségem mára e gondolatokat illetően. Önzőségem szégyenbe süllyedt vissza, megmutatva akkori elbizakodottságom illúzió voltát, melyet talán már akkor is éreztem, de el semmiképp sem ismertem. Csak figyelem ezt a két, földön hasaló alakot, az idősebbet és a fiatalabbat, lehajolok, s miközben az idősebb nem figyel, átcsúsztatom a gyűrött bankjegyeket D. szegényes kupacára.