Szemre égett kép: rohanó önkéntesek, tolószék, benne egy rémült, kissé zavaros tekintet. Erősen szorítja combja felső részét, alatta a hosszú, véres lábszárcsont, melynek végéről hiányzik a lábfej. A csonk végén egy szabadon maradt, elszakadt és kissé megpörkölődött ér himbálózik. Meghökkenés, döbbenet, egy újabb amerikai tragédia. Kissé távolabb a szinte mindennapos robbantások alig pár sorban érnek el idáig, néma fejrázás, és olcsó ítélkezés kíséretében. Az erőszak minden formája rossz, intézi el hamar a közhely, miközben néha úgy érzem magam, mint az autórádiót állítgató Lula a Wild at Heart-ben. Rossz a közérzet a kultúrában, tudjuk ezt jól, valamit mindig elfojtani, amelynek időszakos kitörése nevezhető igazán a természetesnek. Elítélni az erőszakot, ám úgy viselkedni, mint az elnök a Dr. Strangelove-ban, aki rákiált az orosz követet ütlegelő amerikai tábornokra: „You can’t fight in here, this is the war-room.”