Délelőtt: Z.-vel az amerikai robbantásokról beszélünk, illetve arról miként ültetik bőrünk alá a „tragédiát”. Leszakadt lábfejek, húsdarabok, egy határozott törésben végződő lábszárcsont, vértócsák és éles repeszdarabok. Az internet cenzúrája ilyenkor működik igazán, mutatva, hogy a vér csakis a nyugati világban folyik igazán. A többiről elég pár sor.

Délután: K. otthoni helyzetéről mesél Z.-nek. Azt gondolja nem hallom. Lehalkítom, amit épp hallgatok, hiszen tudom, befejezné mondandóját, ha kivenném a fülhallgatót. Előttem mintha szégyellné az otthoni körülményeit, pedig ha tudná, mennyire rokonra találhatna bennem. Jól ismerem magam körül az üres terveket, a szikrázó jövőképet, ami csak arra jó, hogy a jelen szürkeségét feltöltse némi halvány színnel.

Este: nem szokásom megrökönyödni ilyesmiken, de N. hirtelen hízása döbbenetes. A ruhatár régi lehet, jól ismert darabok, amelyek alig egy éve még tökéletesen simultak vonalaihoz, ám most mintha egy jóleső repedésért siránkoznának. Kicserélt hús az anyagban.

Késő este: K. Odú c. novellája. A kötet utolsó darabja, az évszámokat nézve talán az életmű befejezése is. Bizonytalan hátfényt ad a korábbi jól ismert műveknek, mintha bejutnánk a falu megközelíthetetlen kastélyába. A labirintusán egész életében dolgozó „állat”, akinek legfőbb vágya, hogy a maga teljességében, egészben szemlélhesse művét. Az alkotó azonban elveszik saját alagútjainak folyosóin, s csak a Vártér marad számára, a nagy raktár látványa, az Egész birtokbavételének halvány, s elismert illúziója. Ha visszatér az alagutakba, a térre kíván folyton visszatérni, ám ha ott van, nem hagy nyugtot számára az folyosók falain ide-oda verődő visszhangok „zöreje”. Valaki más is ás, valaki más is épít a közelben. Minta önmagát hallgatná munka közben, megadva a keserű következtetést: nem építés, amit tesz, hanem nyomasztó próba. Nem alakítás, hanem egy találkozás reménytelen előkészítése.