Akár a haldokló, úgy fogok küzdeni minden egyes szóért, gondolom eleinte, aztán persze önmagamat megcáfolva, elégedetten ismerem el: legalább az írás gyorsan megy. Dolgozat K.-ról, más helyzetben örülnék egy ilyen feladatnak, most azonban nem több egy szükséges kényszernél, hogy az egyre közeledő célvonal utolsókat rúgó követeléseinek eleget tegyek. D.-nek épp azt mesélem, miként írom meg az ilyen dolgozatokat. Elvárás, hogy úgy mondjam, a háttérirodalom nagyjaira hivatkozni. Mintegy belőlük, s nem a központ anyagból kiindulni. A tudományos beszéd megköveteli a maga tudományos hangjának folytathatóságát. Először megírom saját szövegem, mondom D.-nek, majd utána felületesen átlapozgatva a háttéranyagot, kiválasztok pár mondatot, amelyet aztán szépen megfeleltetve saját környezetemnek a szövegben ültetetek, akár egy friss virágot. A kimerítő ismeretanyag illúziója. Hogy úgy mondjam, tehetnék jelentést az akadémiának, ám létezésem egészéről csupán hiányos ismereteim vannak. Majoméletem apró majom-kalandjairól ugyan könnyedén számot tudnék adni, mint például miként ürítek tiszta wc-kagylóba, ha épp szükségét érzem, vagy hogy nem maszturbálok nyilvánosság előtt, még ha olykor-olykor nehéz megállni az akaratos természet eme súlyos tombolásait, ám ezek korántsem fednék le a maga teljességében egzisztenciám folyamatosan táguló, nyughatatlan határait. Az ösztönén izzasztó legyőzésének csupán részleteiről tudok beszámolni, s nem egy végleges győzelem megtételéről.