„Nem vagyok ideges” – mondja M., miközben épp az ellenkezőjéről akarom meggyőzni. „Dehogynem, látom rajtad” –erősködöm tovább, igaz, kissé már bizonytalanul, feltéve magamban a kérdést, vajon valóban ingerültebbnek látom, vagy csak én próbálok egy kisebb vitatkozást kicsikarni? Akár gyerekkoromban mikor anyám mozdulatait éberen figyelve próbáltam felfedezni valami nem odaillőt, valami bosszantót, hogy a hirtelen felszínre törő, megmagyarázhatatlan haragomnak eleget tehessek. Próbálom csak általam sejtett okokat rávarrni, figyelem, hogy sikerrel járok-e, ám vagy ő alakít tökéletesen, vagy én kezdek kissé elviselhetetlenné válni. Alig teli el tíz perc, s mosolygunk az egészen. Talán mindkettőnkben ott munkálkodik a közelgő ideiglenes elválás feszültsége. Telnek a napok, mintha kissé kibillentem volna egy előre beállított sémából, ahová a váratlanul előkerült pénztárca sem ránt vissza. Újra érzem súlyát a zsebemben, mégis mintha sose volt volna ott. Minden lépésnél egyre kényelmetlenebb.