M.-el kora reggel megérkeztünk Varsóba. Szinte ismerősként köszöntöttem a korábban olyannyira csodált Kultúrpalotát, Sztálin "önzetlen" ajándékát a lengyel nép számára. A csodálat lassan fordult át a megszokottság közönyös felismerésébe, amely immár nem csodálja, hanem magabiztosan és természetesen méri fel helyzetét, elkerülve a fájdalmas összeütközést.

A.-ról vitatkozunk, nem meggyőzni szeretném, csupán közelebb hozni az én nézőpontomhoz. Persze, tudom, nem lesz képes megérteni állásfoglalásom, amelyet kizárólag a megélt tapasztalatok növesztettek meg. Ezek hiányában A.-ból valóban nem lesz több, mint amit M. lát belőle. Értetlenkedve nézi erőtlen érvelésem, miközben cáfolom vélekedéseit. Hiszen nem is érvelni szeretnék, egyszerűen csak beszélni.

Hirtelen hangulatváltozások napok óta. Talán bennem tomból, talán M.-ben, talán a külvilág vibrál körülöttünk, éberen fenntartva a lassan enyhe félelemmé olvadó feszültséget: vajon a lüktetés mely pólusában fejeződik be a nap. Béke vagy bosszúság?

We arrived at Warsaw in the early morning. The Palace of (Science and) Culture, the "unselfish" present from Stalin for the Polish people I greeted almost the like an acquaintance. The admiration changed to an indifferent routine. I just by-passed the old building.

I was arguing with M. about A.'s behaviour. I didn't want to persuade her, just bring her closer to my point of view. I know that she won't understand me completely because the events which occured to me were the base for my own experiences. A. won't change for M. without these. She was just listening my powerless arguements. But I didn't want to make arguements, all I just wanted was to speak.

Our moods have changed these days. Maybe because of me, maybe because of M., or the world is vibrating around us, I don't know. I don't know how the day will end up either, whether with peace or irritation.