Tegnap mozi M.-el. H.K. – Spring Breakers. Utána egy korsó sör és gyros a városban. A sör megoldja a nyelvemet, a máskor olyannyira kényelmetlen őszinte beszéd ma nem okoz különösebb nehézséget. Szívesen beszélek. Inkább panaszkodom. Nem érzem jól magam az ún. kortársak között. – mondom. Sehol az eredeti hang, csak póz és utánzás. Elégedettség, megelégedés a semmin. Nincs eredeti hang – ismétlem – csak a meglévőkbe való, ellenállás nélküli, kényelmes belefekvés. A megnyúzott értelmiségi hangja. Alig húsz évesen elfelejteni azt, milyen is egy húsz éves őszinte hangja. A divat tombolása. Nem beszélve arról, hogy mindenki költő. A költészet mára a lustaság szinonimájává zsugorodott. – mondom −  Röviden írni, de írni valamit, benne a jól ismert szavak, s még jobban ismert kapcsolódásaik. S persze a próza. Ott van Nádas például. Mindenki úgy akar írni mint ő. Nem meghaladni. Folytatni. Persze, az Emlékiratok után nehéz másként írni. Jómagam is éreztem. Neki sem sikerült. Egekbe dicsőítik a PT-et. Engem untatott. Ezt már egyszer megírta. Felolvasások, irodalmi estek. A hangtalan csoport ünnepli magát. Az utcára pedig nem jut el más, csak a remegő lámpa sárga fénye, amely megvilágítja a felfirkantott műveket.