Jean-Antoine Gros Napóleon Jaffában című festményén a nagy hadvezér épp meglátogatja pestisben haldokló katonáit. Mellette álló és térdelő emberei próbálják visszatartani Bonaparte kezét, aki nem törődve a figyelmeztetéssel megérinti egy pestisben szenvedő daganatát. A beteg büszkén emeli karját, hogy a hóna alatti sötét búbot megmutassa a hadvezérnek. A félig halott katonák utolsó erejüket is megfeszítve Napóleon felé fordítják nehéz, szenvedő, ám mégis hálával teli tekintetüket. Még az oszlopba kapaszkodó vak is a tőle messze álló Napóleon felé nyújtja egyik karját. A heroikus jelenet azonban nem oldja fel a pestis rémisztő látványát. Bonaparte és rettegő emberei egészségesek. A festmény azonban nem az egészséget, nem a szépséget mutatja be. A félmeztelen halottak és haldoklók kékes, lilás színű bőrükkel, összerogyott testükkel, beesett és sápadt arcukkal uralják a festményt. A pestis eltorzította a korábban ereje teljében levő, izmos testeket, s egy groteszk, fekete búbokkal éktelenkedő, elszíneződött hullákat hagyott maga után. A ragály könyörtelen hatalmának bizonyítéka a kép. A fakó, majdnem egyszínű katonák teste háttérbe szorítja Napóleon magabiztos és méltóságteljes alakját. A hadvezér színekben pompázó öltözéke a haldoklók szürkés egyszínűségének éles kontrasztja. Ebben a pestis igazi hatalma. A rettegést nem a halál majdnem biztos tudata ébreszti fel, hanem az azt megelőző egyszínűségbe való biztos beleolvadás. Gros festményén a betegek arcára ugyanaz a kifejezés ül ki, amely éles ellentétben áll Napóleon és tanácsadói érzelmekkel teli tekinteteivel. Bonaparte arcán a bátorság és odaadó empátia, mellette álló emberén a megfegyelmezett halálfélelem, az aggodalom, az előtte térdelőn a mérhetetlen rettegés tükröződik. Az érzelmek ehhez hasonló sokszínűségét törli végleg el a pestis. A haldoklók arca egyforma, személyük lényegtelen, hiszen az egyéniség előbb hal el, mint az utána maradt test. A festmény jobb oldalán egy földre rogyott katona alakja jól mutatja a kontrasztot. Haldokló társai félmeztelenek, ám ő még viseli a katonai öltözetet, amely színeiben megegyezik a kép közepén egyenesen álló Napóleonéval. A fiatal katona nem fordítja fejét a vezér felé. Hiába a megkülönböztető öltözet, a pestis az arcát a lábain heverő halott arcával teszi egyenlővé. A pestis hatalma mindenkire érvényes sorsot húz. A megbetegedettek arca már nem képes az érzelmek változatos skálája szerint alakulni, csupán a szenvedés kifejezése engedélyezett. Az egyéni vonásokkal rendelkező ember megmarad, ám a személyiség a fizikai halál beállta előtt megsemmisül. A megsemmisülés lehetősége a Jaffában harcoló katonák számára természetes. Háború van. A háború és a pestis traumája azonban nem lehet azonos, még akkor sem, ha a végeredmény ugyanaz: halál. Háborúban az egyéniség megmarad, az elesett katona hőssé válhat. Egy eszme érdekében vállalja a halált, ám a pestis pusztítása nem az eszmék rendszereiben válogat. A pestis ugyanis nem válogat, hanem mindenkire érvényes, nyomasztó kollektív sorsot diktál.