Rembrandt és Greenaway. Elnyelő sötétség, némi fény, talán egy bizonytalanul és gyengén lobogó fáklyából, apró részletek megvilágítva a művészettörténet egyik legismertebb festményéről, egy száj egy orr, egy arc, ismerjük fel a töredékeket, helyesebben kifejezve, látjuk meg a vastag-vékony, többrétegű ecsetvonásokat, melyek vonásainak látszólagos rendszertelensége végül egy szájban, orrban, arcban futnak össze. Csodáljuk a kész műalkotást, gyönyörködünk tökéletességében, melyet ugyan nem felfedezünk, csupán bólogatva elismerünk. Végtermék, benne még alkotója megkönnyebbült sóhajával, mely halk sóhaj épp az alkotás/alkotódás keserves hangzavarát nyomja el. Nem halott a festmény, bár a rajta szereplők, a modellek idővel valóban eltűnnek, nem hagyva mást magukból mint egy sajátos festői látásmóddal átitatott lenyomatot. A modell meghal, elpusztul, elrohad, lenyomata idővel elfelejti egykori tükörképét, szimbólummá válik, ahol már nem az lesz az érdekes és produktív, hogy az adott alak kire vezethető vissza, hanem az, hogy a jövőben kire vonható rá ismét. A Greenaway-féle hozzáállás tartja életben a festményt, nem a sorozatos restaurációk és színmegerősítések. Az alakok nem halottak, a képen nagyon is lélegeznek, sóhajok sokasága a festékréteg alatt, láthatatlan lüktetés és elevenség, amely egy XX. századi művész Éjszakai őrségében válik valóban elevenné. Az alvó feleség örökre alvó marad a rajzon, lélegzik, még ha e lélegzetvételek lassan kimúlnak, ahogy a rajzoló leteszi ceruzáját. A festmény néma, gondoljuk, azonban Greenaway értelmezése szerint a kép nemhogy néma és halott, hanem nagyon is mozgó, és hangos. „Ez a kép hangot ad” („Paintings are normally silent … this painting, this picture, this image sound”) – hangzik el a filmben. Kutyaugatás, hangosan kiáltott, halkan simuló, dörmögő, és kiböfögött szavak érthetetlen és immár kibogozhatatlan keveredése, közeli harang kongása, egy szekér elvonul, valaki megbotlik, keménytalpú cipők kopogása a nedves kövön, pocsolyába lépnek, dobpergés, köhögés, nevetés, sírás és sikoltozás. Hangos zűrzavar, s a festmény fő hangja: egy puskalövés. Az alkotó paradox helyzete: az úgynevezett valóságot, az igazságot csakis színpadra állítással, a megrendezéssel, a jelmezbe öltöztetéssel, az előre megírt szavakkal tudja leírni. Fikcióba öltöztetni egy egykor létezőt. Nem az amszterdami milicisták gyakorlatozását visszaadni, akik egy hazug portréba akarták elrejteni bűneiket, s nem is egy előre írt Rembrandt-életrajz fejezeteit újramásolni, hanem a művészt, a művészetet tágabb perspektívában vizsgálni, egyfajta közös nevezőt létrehozva ezzel az alkotás fogalmát illetően. Nem lemásolni a másolhatatlant, reménytelenül nyújtózkodva egy már felismerhetetlenül homályos Rembrandt-kép felé, hanem megalkotni egy eddig nem létezőt, amely így sokkal közelebb lehet az elérni kívánt lényeghez, mint a szorgos másolás.