A mindennapoknak is meg kell adni a maga tragikus színezetét, szinte megkövetelik ezt az egyes napok, akik ki akarnak emelkedni vézna és gyorsan elfelejtett társaik köréből. Elveszíteni egy pénztárcát a lehető legmindennapibb esemény. Az elveszett tárgy eleinte teljesen közömbös, nem több egy megszokott súlynál a szűk zsebben, egy szükséges kellék, ami csak akkor emlékeztet saját létezésére, ha szükség van rá, hogy bizonyos dolgok menetét gördülékenyebbé tegye. A súly nyomasztó hiánnyá alakul, az ösztönös mozdulat, mikor saját zsebemhez nyúlok, hirtelen tudatos kapkodássá válik, mikor ujjaim felfedezik a jól ismert tárgy eltűnését. Közhely mondhatni, hogy énünket eme kemény vagy épp puha és lágy papírok tömegére préseljük: emlékek, nyomok, életdarabok. Egy kép M.-ről, meggyűrt vonatjegy, egy bécsi út lenyomata még V.-vel, egy elfelejtett hajszál, mozijegy, rajta a fontos dátummal, lejárt igazolványok. A nosztalgia felgyülemlett termékei. Mindez oda, megnyitva a veszedelmes határokat: tegnap még tárgyak, betűk igazolta bizonyosságok, holnap már bizonytalan emlékek támasz nélkül.

Újabb sikertelen nyelvvizsga, mintha képtelen lennék átadni azt, amit elsajátítottam, vagy csupán elsajátítani véltem. Mindennapi tragédiák, önbecsülésem hajszálvékony fátylába burkolózva. Önző tett, csupán azért, hogy kitűnhessenek, hogy emlékezetessé válhassanak, nem figyelve arra, hogy engem is eltakarnak. 

Rossz szájíz, közöny és összerándult csomó a gyomorban. Mint a hirtelen jött vihar előtt a szabadban repkedő méh: már nem is repül, hanem a szél dobálja ide-oda, megcsalatva a délutáni meleg napfény hazug örökkévalóságának ígérete által, keresve, eszeveszetten kutatva egy biztonságos, és meleg zug, egy apró rés után, mindegy hol, fában, épületben, egy megrepedt járdaközben vagy épp valakinek a nedves szájában, gyengéden megszúrva a húsos garatot, legalább osztozkodva valakivel a haldoklás folyamatának megdöbbentő egyszerűségében, egyszerre képviselve a döbbenet, az életért való reménytelen küzdelem és az elmúlás elfogadásának röpke magatartásformáit, s az utolsó vonaglás remegésében érezve az első, kövér esőcseppet a megdermedt szárnyakon, még hallva az ég dörmögését, ami immár nem a vihar előjele, hanem néma kísérő az ismerősnek tűnő Semmibe.