Mi ez a blog? – kérdezhetném magamtól. Tiszta lenyomata lenne napjaimnak, gondolatoknak nevezett közhelyeknek? Nem hinném, ahhoz túl sokat hazudok. Vagy inkább túlzok. A lényeg, személyem túlságosan is érdektelen ahhoz, hogy nap mint nap röviden megrajzoljam a velem történteket. Túlozni kell, hamisítani. Persze, némi igazság belefér. Mondhatni válságban vagyok. És? Vagy épp zárkózott természetem egyfajta megnyilvánulása lenne? Amit nem mondok máshol, leírom ide? Nincs zárkózott természetem. Csupán gyerekes. A gyerek pedig mosolyogva rejtőzik anyja mögé, ha valaki kedvesen szól hozzá.

What is this blog? – I would ask myself. Is this a clear proof of my everyday life and the common places which I call thoughts? I don’t think so. I’m always telling lies. By the way, these aren’t simple lies. These are overstatements. The main point is that my personality is too uninteresting to use for writing about what happend to me each day. I have to make overstatements, I have to falsify some facts. Of coure, there are some true things. I could say I am in a little crisis. And? Or  would this blog be a manifestation of my unsociable personality? The things I have never spoken about I just write down here? I don't have an unsociable personality. I am simply childish. I am the child who hides behind his mother's back and smiles when some stranger speaks kindly to him.