Croatia, M. és a mediterrán melankólia

A mediterrán melankólia után … kezdhetném az első mondatot e hosszú kihagyás után, amely miatt egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem érzek, hiszen e blog írása arra az egyszerű, s mégis alapvető felismeréshez vezetett, hogy az írás csak robotmunka ne legyen. A mediterrán melankólia után, tehát, amelynek izzasztó párája inkább az élmények átélése, semmint azok lefestése felé fordított, újra itt, azon a helyen, amelyet immár csak elhagyni akar az ember, akár egy hosszú körmű, túlhordott csecsemő a méhben, aki belülről karmolva kínozza anyját, siettetve a megkésett világrajövetelt. Össze sem lehet hasonlítani a horvát tengerparti városokkat azzal, ami itt van: míg előbbi kéjesen tárja szét lábait, akár egy agyonhasznált prostituálthoz hasonlított Párizs Miller regényeiben, addig utóbbi évszázadok óta rejtegeti megvénült és kiszáradt kéjforrását, akár az életből kiábrándult, ráncos apáca. A türkizkék tenger időről-időre aláfestő háttérré alakul, mikor M. lép a szemeim elé, mintegy demonstrálva utazásom valódi végcélját: röpke egy hetet azzal lenni, aki halvány, s mégis kitartó illatfelhőket hagyott maga után hónapokkal ezelőtt. Az első napok a májusi eleji Lengyelországra emlékeztettek: fel-feltörő, majd elszunnyadó feszültség, amelyet a közeli elválás éltet, s amely különös egyetértésben, harmóniában és egymáshoz simulásban nyugszik el az utolsó napokra, s órákra. Némasággal szóra bírni azt, aki szintén nem akar beszélni. Horvátország, a kikötők, a strandok összezsugorodnak egy esti sétában, csókban, összebújásban, egy beszélgetésben, egy könnyes pillantásban a hamarosan visszainduló autóbusz előtt. Én integetek, M. csak áll, mozdulatlan, mégis távolodik, azon tűnődöm, vajon miért nem int vissza, majd eszembe jutnak korábbi szavai: ez nem búcsú. Nem lehet az. Pár napja vásárolt, mégis három helyen megrepedt lencséjű napszemüvegem alá rejtem kissé nedves szemgolyóimat, mintha épp most léptem volna ki a sós tengerből, ahol nyitott szemhéjjal próbáltam kutatni a kavicsos aljzatot. A többiek, a velem utazók, a pár perccel ezelőtti események szemtanúi enyhén mosolyogva próbálják tudomásomra jutatni szimpátiájukat, és tapasztalat nélküli megértésüket, miközben kezdem magam úgy érezni, mint Trisztán Wagner operájában, aki a parton állóktól kérdi, látják-e azt, amit csak ő láthat: „Das Schiff? Siehst du’s noch nicht?”