E bejegyzésnek semmi értelme

„Hogy hívnak” – kérdi az enyhe alkoholmámorban lévő hölgy az alig két éves kislányt, miközben furcsa testhelyzetben elhelyezkedve integet neki, akár egy groteszk formába öntött szobor. A kislány természetesen nem érti ezt a viselkedést, s végképp nem a kérdést, melyet hozzá címeztek, s amelyre nem igazán tudja, miként válaszoljon. Már ha tudja egyáltalán a kielégítő válaszadás lényegét. Miért torzul el a nő, miért változtatja el a hangját, egyáltalán miért viselkedik úgy, mint egy értelmileg visszafejlődött, miközben úgy szólítja meg a kislányt, ahogy a kutyakölyköt szokás, tudatosan belenyugodva abba a ténybe, hogy válasz azok közül a hegyes fogak közül biztosan nem érkezik. Ilyenkor teszek nehezen különbséget aközött, hogy az úgynevezett rajtam túl lévő, önmagáért álló valóságban történt valami változás, igazságosan elosztva az emberek között a megszokottól jóval eltérő normális viselkedés okozóját, vagy épp fordítva, a változás bennem zajlott le e napon, kizárólag bennem, keserűvé téve a napot, irritálóvá változtatva a természetesen viselkedő „rajtam túl levőket”. Vagyok én, mondom, s csakis Én. Eszembe jut egy hideg, téli este B.-vel Veszprémben, miközben a frissen vásárolt, olcsó bor hamis mámorával akartuk enyhíteni a vizsgaidőszak végeérhetetlen unalmát: messze a hó fedte templomfal sarkában meglátok egy kisfiával sétáló apát, a fiú ide-oda szaladgál a hideg hóban, mire kissé megrökönyödve fordulok B.-hez, panaszkodva azon, miért nem köti pórázra, még a végén idejön. B. azt hiszi szórakozom, elenged egy mosolyt, amit csak ilyen gyenge poén kiérdemel, miközben szinte azonnal rájövök kijelentésem abszurditásán, sőt abszolút komolyságán.