Az emberélet útjának
kb negyedén a nagy sötétlő erdőig sem jutottam: a mai reggel, ahogy szinte
minden reggel, mondhatni szokásosan indult. Reggeli közben átnézem a hazai
hírportálokat, ami érdekes átfutom, menekülök a terjedelmes írások elől, ha épp
nem publicisztikáról van szó, stb. Korábban a külföldi portálokra épphogy
rákattintottam, megadva önmagam számára is a kényelmes illúziót, hogy idegen
nyelven olvasom a világ híreit. Az utóbbi időben azonban az egyensúly
megváltozott: a magyar oldalakat szinte csak átgörgetem, olvasva csak a kiemelt
címeket. Elég az. A többi úgyis ismert. Íme a magyar napi média: ugyanaz a cikk
formálódik nap nap után, csak épp a szerzők nevei, s a szavak cserélődnek.
Gyors összehasonlítás: ma reggel a Népszabadság oldalának vezető híre, hogy az
Orbán-csemeték miféle külön lakásokat birtokolnak a Gellérthegy köddel burkolt
csúcsán, miközben a család nem kevés ingatlannal rendelkezik országszerte.
Felújított családi ház Felcsúton, amelynek homlokzata büszkén tekint a kis falu
gigastadionjának (félkész) csontváza felé, egy kútvölgyi villa, több ezer
négyzetméter telek, szauna, stb., stb. Félreértés ne essék: nem ezek birtoklása
a botrány. Valószínűleg inkább megszerzésük, azonban az már korántsem érdekel. Nem
irigylem én a luxust, szegény emberen még a szauna forró gőzén is lehet
segíteni, bár hasonló motiváció véleményem szerint távol áll a mai magyar
vezető réteg éberen lüktető ambícióitól. No szóval: Magyarország egyik
legismertebb napilapjának internetes oldalán ez volt a vezető hír. A Der
Standard osztrák napilap online verziójának kezdő oldalán az egyiptomi zavargásokról
lehetett olvasni kimerítő és alapos összeállítást. Íme, a ma uralkodó magyar
nemzeti egoizmus és határtalan kicsinyesség kiváló példája: a hosszúbajusz és
mélymagyarság kultúrájának könyörtelen hatása, amely immár az ellenzéki média
sorait is megfertőzi azáltal, hogy nem enged másról beszélni csak
jelentéktelen, kicsinyes, s másnapra feledésbe merülő hírekről. Persze, hogy
botrányos az Orbán-gyerekek „kiérdemelt” luxusa, miközben a vele egykorúak
minden hónap végén kénytelenek zacskós krumplival megtölteni a kollégiumok,
csótányok lakta, közös hűtőszekrényeit. Az irigység azonban nem segít, csakis a
mérhetetlen közöny. Nem leszek dühös, valószínűleg jómagam sem utasítanék
vissza hasonló ajánlatot. Azonban kit érdekel mindez? Itt, ma Magyarországon e
gellérthegyi ingatlanok lenyomták Egyiptomot. Lenyomják az egész világot, s
tényleg nem fog maradni már, csak egy Trianon okozta sebektől lüktető gödör
Európa közepén, amelynek lakói valóban Európát, s a világot felejtik el,
miközben önön kicsinyes problémáik töltik ki azt a hiányt, amit úgy neveznek
külvilág. Egy lassan önmagába roskadó ország, távol mindentől, ami egyetemes és
nagyszabású. Akár egy pestis sújtotta, magára hagyott város, ahol minden
szembejövő potenciális ellenség, ahol másról nem is lehet beszélni csak a bajok
sújtotta mindennapi életről. A szorító határok közelednek az ember teste köré,
majd ráfonódnak végtagjaira, akár egy hordozható cella, amelyben testünk
fájdalma uralkodik, s nem körbenézés kíváncsisága.
Nem, illetve nem csak ezek fognak engem elűzni innen. Nem is
kell elűzni. A számtalan helyekre küldött állásajánlatok lusta közönye, a
válaszok maradandó hiánya, amely nem ad más lehetőséget, csak a mielőbbi
továbbállást. Remélem, egyszer, ezt megköszönhetem az országnak: kitolt, akár
egy agyoncsapott macskatetemet az út közepéről az árok szélére.
Korántsem akarok olyan lenni, mint Woody Allen párizsi
filmjében az író, aki mindenáron egy más, korábbi korban szeretne élni.
Nosztalgia egy nem ismert kor után csupán a haszontalan álmodozásba vezet. A
korral kell megküzdeni, amely szembe jön, írta valahol Shakespeare, mellyel
szerényen bár, de egyet kell, hogy értsek. Befejeztem Zweig A tegnap világát, amelyben a század
eleji Bécs, illetve Európa alkalmas lehet arra, hogy betöltse vak álmaimnak e
reménytelen kívánságát. Talán ott könnyebb volt. Talán akkor nincstelen fiatalnak
is könnyebb lehetett élni: nem maradt más számára csak a mielőbbi gyarapodás
reményének bizonyossága, s nem a nincstelenség fennmaradásának lehetséges, s
kissé elkeserítő jövőképe. Uff, beszéltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése