Different attempts to be a (half)polish man - It is
always … to be continued
Note 2
Van egy jelenet Terry Gilliam Brazil című filmjében, mikor a
Robert DeNiro alakította karaktert ellepik a repülő nejlonok. Mintha fel
akarnák falni őt. Ami végül sikerül is. A szereplő nyomtalanul eltűnik a
reklámszatyrok sűrűjében. Mintha soha nem is lett volna alattuk senki. Valahogy
így lennék jómagam is itt, Lengyelország közepén. Ellepnek a magyar szavak,
melyekhez semmiféle érzelmi alapú ragaszkodás nem köt, csupán a kényszer, hogy
nyelvem így forog a legkényelmesebben. Sok-sok „dobzse”, „nono”, „nowázsnye” és
„tak-tak” kering fejem körül, amelyek ugyan megadják az egyediség halványan
rebegő nyugalmát, amely különösen jól jön a reggeli és a délutáni
villamos-utazások végtelennek hitt ideje alatt. Furcsa, bár épp sokszor
átkozott magyarságom nyújtja azt a kincset érő kapaszkodót, amely, ha egy
ujjnyira is, de kiemel az ún. „átlagember”-sokaságból ezeken az utakon. Az
ehhez hasonló fölényesség-érzet azonban veszélyes. Ha ugyanis csupán illúzió,
amelyben hétköznapiságom megmártózhat, védhetetlenül nevetséges lehetek. Persze,
tenni is kellene valamit. E tenni akarás úgy üldöz, mint prédát a vadász, ám
mégis mikor utolér, nem lát mást maga előtt, csak egy életéért remegő,
jelentéktelen jószágot. De vissza Lengyelországba. Vissza Varsóba. Vissza a
Natolinska utcai lakásba, ahol úgy csapódnak a magyar szavak padlóra, mint a
nyúlós nyálcseppek minden egyes kiejteni próbált lengyel szó után. Pedig néha
jó hallgatni ezt a furcsa dallamot, különösen M. szájából, aki megértően
mosolyog az elhalt próbálkozásaim hallatán, miután rácsap eltévedt kezemre, ha
az épp a „pupá” felé merészkedett. Miért is kell tanulnom? Kenyeret azért
kérnem kell. Állítólag Koestler magyarul beszélt álmában. Talán ő vallotta be
egy könyvében, nem emlékeszem, Végül is kit érdekel? Még a legjelentéktelenebb
idézetet is képesek szüntelenül kántálni, ha egy világszerte ismert egyén
önvallomását vélik felismerni benne elhagyott magyarságát illetően. A gyökér
hal el később, mondják. No, de azt rágják legtöbbet a férgek. Persze a
lengyeleket sem kell félteni. Chopen erőszakos lengyelesítésének eredménye,
hogy szíve állítólag a Szent Kereszt templom egyik oszlopában pihen. Erős
szelek fújnak Varsóban. Minden feléledő fuvallat szállítja a maga, valahonnan a
külvárosban felkapott reklámszatyrát. Az egyik a térdemhez, a másik
mellkasomhoz tapad. Minden egyes lépés után egy magyar szó hal el talpam alatt. Amit
ugyan el nem felejtek. Hogy is tudnám. Egész eddigi életem e mássalhangzók közé
szorított ejtéskönnyítő magánhangzókhoz kapcsolódik. Csak elszórom őket az
óvárosi séták alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése