Furcsa álom kora reggel: M-el a városban, ismerős hely, mégsem tudom felidézni hol láttam, hogy hol vagyunk, majd hirtelen felbukkannak családom régen látott tagjai, többen régen halottak. Nem vesznek észre, vagy talán én nem szeretném, hogy észrevegyenek, behúzom M-et egy nedves és fojtogató levegőjű lépcsőházba. „Úgy beszélsz velem, mint egy idegennel” – töröm meg a csendet, majd lassan hátrálva eltűnik egy ajtó mögött, miközben nézem, ahogy távolodik, s azon gondolkozom sír-e vagy kitörni akaró kacagást akar keservesen visszafojtani.  

Szeptember eleje, Amerika épp azon töpreng elindítson-e egy olyan háborút, amelynek talán végzetes következményei lehetnek. Legaggasztóbb talán az a késlekedés és habozás, amely a tárgyalásokat jellemzi: mint egy eltévedt vadász, aki nem tudja eldönteni, hogy az előtte fekvő medve halott vagy épp hunyorított pillák alól csak arra vár, hogy minél közelebb jöjjön. Magyarország ehhez képest a béke, a siker és a megújulás földje, ahol a nemzeti színház frissen leköszönt igazgatójának menekülnie kell az utcán pár felbőszült nemzeti érzésű hazafiak elől, ahol az iskolák tanévnyitóin magukkal teljes mértékben megelégedett politikusok szerepelnek, ahol a miniszterelnök hét éves gyerekek előtt büszkén beszél az elmúlt három év sikereiről, ahol a tankönyveket berendelik a tantermekbe első nap, hogy a Nagy Főnök elégedett legyen, ahol immár rendőrök szabadon bejárkálhatnak az iskolákba, had szokták a fiatalok az egyenruha vakító fényességét, akik mellett önkéntelenül is a Pink Floyd azonos arcú nebulói jutnak egyesek eszébe. Behódolás, behódoltatás és egyszerű alázat. A Nemzet Atyja kéri a csókot megáldó kezére. Pár héttel korábban a Kádár-nosztalgia fogalmán fanyalogtam. Talán nem érdemtelen erről beszélni. Azonban ez már nem nosztalgia, hanem megállíthatatlan visszafejlődés.