Lefaragott darabkák egy esszéről, amelybe nem fértek el, sorok, amelyeket azonban sajnálnék egyszerűen a lomtárból űríteni. Mondhatni egy rendezői változat:

A tárgy nélküli, s át nem élt élmény szülte nosztalgia önző uralkodásáról.

A nosztalgia irracionalitása a rációk illúziójává alakul át. Akár Kierkeggard Don Juanja. Minden elcsábított nő egy-egy pont a folyamatosan bővülő listán. Azonban Don Juan nem egy gyűjteményt ír össze. A gyűjtemény ugyanis történetet vár el. Don Juannak azonban nincs története. Nem is lehet. Don Juan történetet kreál, míg maga, saját személye megfoghatatlan a mesélő számára. Az elcsábított nők így nem újabb és újabb bejegyzések a listán, hanem egy kiindulópont után áhítozó élet előre elbukott próbálkozásai.

Sem az öntudat, sem az alkotás nem tud elszakadni a körtől, amelybe született. Az individuum végzetes, s egyben éltető tragédiája ez: Don Quijote nem, illetve nem csupán egy individuum önálló akaratából születik meg. Alakját a környező világ hívja életre egy ki nem ejtett, nem is tudatos kívánság, sőt követelés álarcában. A hazugságok rendszere immár elfogadhatatlan, s egyre távolabb kerül az elrejtett igazság ismeretlen lényegétől.