Apró ember próbál nagyot mondani egy téren, mintha immár kizárólag magának, az ismétlés helyének kikiáltva azt, ahol minden emlékezetes, s úgymond történelmi beszéd az ő szájából szakadt ki az elmúlt húsz év során. Ünnepelni hívta a tömeget, a békét hirdetni magabiztosan álló katonákkal a háta mögött, szavaival uszítva, s a megosztódás állapotát fenntartva, ellenséget kreálva ott, ahol még nincs is háború. Mindezt egy levert forradalomra való emlékezés mocskos álarcába bújtatva, egy olyan forradaloméra, amelyből mára már nem is maradt más, csak eltúlzott mítosz, s kritika nélküli tisztelet. „Az egész világ meghajol ma a magyarok előtt” - mondja. S talán igaz is. Meghajolnak, persze, de korántsem a tisztelet parancsszavára, sokkal inkább azon okból, hogy jobban lássák a vánszorgó csigát, amire majdnem ráléptek séta közben. A diákok, gyerekek katonákra cserélve a háttérben. A kis ember pedig csak mondja. S talán igaza is van. A forradalom szelleme él. Minden célba ért és félrelőtt golyó ide vezetett. Hogy ő ott állhat. Sok minden sűrűsödött össze ebben a képben: Sztálin fején ugráló forradalmárok, macskaköveket dobáló szélsőségesek, magasba tartott jobbkezek, tönkrement kisvállalkozások, rendőrszállta iskolák, hónapról hónapra élő nagycsaládok egy garzonlakásba vagy épp „hivatalosan bejelentett” disznóólba tömve, alkoholista családapák a játékgépek előtt görnyedve, munkaügyi hivatalok előtt kígyozó sorok, fogak nélküli szájüregek, stadion a szülőházzal szemben, egy véres azeri balta, fiatalok a reptéren állva, vagy épp keresztüldöfve egy hegyes gombostűvel, amely, akár csak a halott lepkéket, a folyamatosan „jól teljesítő” földön tarja őket. S politika, politika, politika. Az ember bőrét átitatja a kényszer, hogy erről beszéljen, hogy ezzel foglalkozzon szinte állandóan, hogy ítélkezzen, s hogy álljon valamelyik oldalra, lehetőleg jól látható szalagot viselve, hogy ha szükséges, jó indokkal verjék ki a fogait. S persze a politikusok, akikkel ugyan semmi baj, csak épp annyi, hogy még életükben akarnak szobrot látni magukról, beleépítve, elrejtve, s megőrizve a megkötött masszába minden gőgöt és kicsinyességet, amely szánalmas elernyedt végtagjaikat mozgatja.