Different attempts to be a (half)polish man - It is always ... to be continued
Note 5
Az őszi melankólia szándékos elmélyítése és a
néha-néha szánalmas önimádat valóságos megtestesülése egy méretes sírkőben.
Hosszú séta terve M-el a Powązki temetőben, mely terv szinte azonnal
megtorpan a kapuban, miután jól ismert, s sokat átkozott betűk üdvözölnek, nem
is oly messziről. Van valami bizsergető önön bevésett vezetéknevem olvasni egy
temetőben, különösen, ha Varsó közepén látom mindezt. Talán egyszerű véletlen,
talán valóban elfelejtett rokonok. Talán … Bár a gondosan felépített dramaturgiát
kedvelő személyem nem nyugszik meg az ehhez hasonló, kiégett magyarázatokban, s
inkább azt véli gondolni, hogy sokkal inkább egyfajta elrendeltség vezette
ritka nevének lengyel megfelelőjéhez. Vajon hány Stummer botlik meg ebben a
családi kriptában? Persze (ahogy a képen is látszik) nem is egy, de ők mind a
kő alatt végezték. Bár az elrendeltség érzése éppoly nevetséges, mint egyes
szám harmadik személyben beszélni önmagamról. A személyes életút önkényes és
szabad „fikcionalizálása”. Azért mégiscsak egy egész Buddenbook-család csontjai
fekszenek a föld alatt. Egy komplex családregény. Eltérő, s immár végleg
feledésbe merült személyiségek egy kupacban, kezdve az „alapítóval” és egyben a
sírhely első tagjával, Jan Stummerrel, az 1845 augusztusában elhunyt
katonaorvossal. Gyerekek, feleségek, Walery, Emilja, Ludwik, generációk
rétegződése és betetőződése, kiürült jellembábok, amelyek akárcsak egy
antikváriumban talált régi fénykép szereplői, arra várnak, hogy talán egyszer valaki
rájuk talál, s elhomályosult történetüket, ha ugyan egy másikkal is, de
helyettesíti. Azonban egyelőre csak állok a sír előtt, mint a kis Johann
követelőző apja, s az apjában megtestesülő bukott család képe előtt. A kezdeti
ámulat fokozatosan enyhül, miközben M-el a halott Varsót tapossuk, s bár
szellemek nincsenek, különösen nem egy temetőben, mégis akad egy-egy esemény,
ami egy kísértettel való találkozáshoz hasonlítható. Öltönyös, kannát és
nejlonzacskót cipelő testőrök látványa semmiképp sem megszokott, azonban sírnál
imádkozó politikusokat már volt szerencsém otthon is látni (Orbán az izsáki
temetőben). Persze, ha valaki az édesanyja sírjánál teszi mindezt, több mint elfogadható.
Mégis, percekkel később, mikor útjaink újra keresztezték egymást, Kaczynski
megvető tekintete úgy folyt le rólam, mint vízálló dzsekiről az odatévedt
esőcsepp. Egy alacsony öregúr fiatalok iránti ellenszenve? Vagy az otthon
kapott bélyeg itt is izzik a homlokomon?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése