Komunizm i kapitalizm

Different attempts to be a (half)polish man - It is always … to be continued

 Note 4

Kísértet járja be varsói utcák szegleteit. Elhullott eszmék, és töredékes mondatok kétségbeesett kísértetei. Mert az ideológia is csak akkor válik úgymond a mindennapok részéve, mikor már erejét vesztette, mikor már csak hátrahagyott tárgyak tanúskodnak az egykori meglétről, mikor a nosztalgia és az emlékezés is elsorvad az eszmével együtt, amely, ha csupán egy ideig is, de életben tartotta őket. Nem mindent hajítanak az emésztőbe, az ott élő férgek és meghízott csúszó-mászók döbbenetére. Van, amit a felszínen felejtenek, ami megmarad annak, aminek eredetileg is alkották: beteljesülésre váró jelképnek, szimpla modellnek, amelyet követni kell, s amely mégis abban bukott el, hogy megpróbálták követni. Izmos anya kíséri még izmosabb gyermekét az iskolába, miközben a munka és a kötelesség „kényelmes szigora” telepszik vonásaikra; elszánt fiatal fiú tekint előre, kissé megemelve a magabiztosságot árasztó arcát. Mindez a belváros közepén, a gyűlöletes kapitalizmus épp aktuális reklámjaival keretezve. Körbezárva. A környezet átalakult, az arcvonások nem igazán. Kissé befeketedettek. Csupán a kép, amely felé tekintenek nem változott: sötét, mint egykor, pedig talán lehetett volna belőle valami. Talán volt is. Ha más nem tapasztalat, amelynek elsődlegessége annyira áll tőlem távol, mint a szocializmus eredeti céljai a megvalósulástól. Nosztalgia? Azt csak az érzi, aki át is élt valamit. 1988-ban születtem. Egy korszak akkor összeomlott Európa nagy részén. Inkább elhárítom az „új generációba” való tartozásom. Túl nagy felelősség. Születésem ideje tehát korántsem jel, hanem egyszerű véletlen. Aki az ellenkezőjét állítja csak áltatja magát, miközben olyasmibe ragad, s olyasmiben merül el, amitől szabadulni akar. Az egykor történtek hatása azonban nem letagadható. S el sem hárítható. A robosztus szobrok jeges leheletét érzem a tarkómon minden reggel a villamosra várva. „… egyesüljetek...” – nyögi a haldokló hang, amelyet úgy nyom el az ébredő város zaja, amennyire válik elválaszthatatlanná a dolgozó diák és a tisztasági betét reklámjának különbsége. Tartósított hullák. Ahogy John Reed térdel Lenin előtt. Mielőtt felállhatott volna, meghalt, s sírba vitte azt a dicsőséget, amelynek szétesett darabjaiból táplálkozott az „új generáció”. A „tíz nap, ami megrengette a világot” immár kizárólag a papíron létezik. S az itt felejtett kövekben. „…egyesüljetek…” – hangzik újra. Személyem fontosabb, mint az egyesülés kényszere. Talán fiatalkori naivitás, talán létkövetelmény: kialakítani egy világot, ott, ahol a legcélszerűbb. A talpam alatt. Azután talán jómagam is feltekinthetek, akár az épületbe faragott fiatal bányász, aki épp abba a gödörbe esett bele, amely végig ott tátongott előtte.