Kora délután.Varsó. Pl. Zbawiciela. Kisebb csoport színes virágcsokrokat tűz a megfeketedett szivárvány vázára, amelyről alig huszonnégy órája égett le a díszítés, szimbolizálva a toleranciát, ha csak egy pár napra is. A szivárvány semmiség. Naiv szimbólum, semmi több, de épp ezek a „semmiségek” teszik a komor lengyel várost különlegessé. Nem a mennyiség számít. Nem az a kérdés, hogy hányan vettek részt a november 11-ei rombolásban. Kis csoport, s mégis tőlük visszhangoztak a város utcái, keveredve a szüntelen szirénázás, s a menetelő rohamrendőrök keménytalpú csizmáinak hangjaival. Kérdések sorozata: mi ellen tüntettek? Ha válaszokat lehetne találni, talán könnyebb lenne. Belső ellenség – hangoztatják magukat „Európa új vezéreinek” tekintő, ideig-óráig látható kisemberei, nem is mérlegelve szavaik szinte elbírhatatlan nehezékét és pusztító hatását: a belső ellenség létezik. Csak rossz helyen keresik őket. Az ellenség ott lapul uszító mozdulataikban, szavaikban és tekintetetikben, melyet nem szült meg más, mint az az elfogadhatatlan tény, hogy képtelenek szinkronba kerülni azzal a világgal, amelyben élnek, s azzal a hajlammal, hogy önön nyomorúságaik okai után az ablakon belül kezdjenek el kutakodni.