Vasárnapi látlelet, avagy miért nem érzem tragédiának, hogy elhagytam az országot: nem valamiféle csalódottság, vagy épp kiábrándultság taszított a határon túlra. Ha csupán ezt éreztem volna, maradtam volna, azonosulva egy épphogy kirajzolódó, s egyre erősebben ragyogó búskomor és panaszkodó értelmiségi divatnak. Nem történt más csak sürgetett a közhelyes kalandvágy, s homályos, megformázatlan személyiségem elnyomhatatlan vágya. Valami teljesen új iránti szomjúság, aminek megvannak a maga sajnálatos áldozatai: miközben a mesei hétmérföldes csizmával lépek egyet előre, porig taposom a helyet, amit épp elhagyok. Felégetett legelők, kibelezett hullák, meghazudtolt ígéretek.

A „valami új” csábítása ugyanis mindig erősebb, mint a régihez való ragaszkodás, amelynek beteljesülését a megszokásoktól való félelem akadályozza meg. Vagyok, mint a láncra kötött kutya, akire egy este hanyag módon teszik fel a nyakörvet, ám aki ennek ellenére mégis tetteti a rabságot, épp azért, hogy ha szükséges, rohanni tudjon.

Ui.: Mikes-féle leveleket ne várj kedves néném!