Elliott Arnold könyve. A virrasztás éjszakája. Történet a dán zsidók Svédországba menekítéséről. Amerikai irodalom, s a Schindler listája-fertőzés egy korai előjele. Mindenféle összetettség hiányzik, amely a valóságos eseményeket jellemezhette. A nyugati fikció kényelme: a jó és a rossz örök harcának fejezeteiről szól a történelem is. Ezt a harcot rekonstruálja a regény, távol a gonoszság esszenciájának lényegétől, s annak keserű melankóliájától: a szükségszerűség kegyetlensége dominál, semmint a pusztítás ösztöne. Ha kivégzem a jót, egyben szobrot is állítok annak. A gonoszság nem megszáll, hanem üldöz. Ott lüktet Káin remegő kezeiben, József bátyjainak kétségbeesésében, s Ismael sikolyában. Talán épp az Ószövetség mutatta meg legtisztábban a gonoszság álcájába bújtatott elkerülhetetlen szerepet, a rossz felelősségét.

 

Wojciech Smarzowski filmje. Róza. A múlt hamis dicsőségének, s balszerencséinek mámorában a lengyelek is ugyanúgy szenvednek, mint a magyarok. Azonban itt legalább van lehetőség arra, hogy egy másik megközelítés is helyet kapjon, aki a történelemben épp azt az összetettséget veszi észre, ami azt valójában jellemzi, s nem azt, amely az egyoldalúság irányába lett eltorzítva. Utóbbi a beismerés, előbbi a bálványozás terepe. Jedwabne vagy épp a háború utáni német kisebbség megkínzott szelleme, ha csupán halkan is, de kísért.

 

Egyszer valahol azt írtam, hogy a hétköznapok megölték a regényhősöket. Talán kissé elhamarkodott kijelentés volt. Nincs múlt idő. S talán nem is csupán a regényhősöket, hanem a fikciót úgy általában. A mindennapi ismétlődések monotóniájától épp ez véd meg. Hajszálnyi irracionalitással, gyermeteg illúzióval, s az alkotás kényszerével megvédeni a „meséket”. Ez a legkifejezőbb szó, azt hiszem. Korábban azt gondoltam,hogy a gyerekkor megszáradt emlékeinek fel-felbukkanása egyszerű nosztalgia. Ma már tudom, hogy nem így van. Nem is emlékezésről van szó, hanem összehasonlításról. Miként látok ma olyan dolgot, amelyet korábban ismertem meg? Nem maga a tárgy, s nem is a vizsgáló tekintet minősége a fontos, hanem a különbség, amely a kettő között tátong. Megragadható a változás, s könnyedén alakítható, amelyben még él a vágyakozás azon szűz tekintet iránt, amely egykor jellemezte e formátlan testet, egykori önmagam. A kifejlődés nem szükségszerű, ám a formátlanság fenntartása annál inkább, amelyet a végponttól, a befejezettségtől való rettegés fűt igazán. Tudatom egy kihalt játszótér terepe, a hintákban felismerhetetlenségig oszlott tetemek, egykori ismerősök. Már a nevükre sem emlékszem. A játszótér még megvan, látom, az alakok is mozognak, nem is halottak, csupán várakoznak, néha-néha megmozgatva állkapcsukat, s elgémberedett tagjaikat, amely a hinta rozsdás vasláncainak felszisszenő zokogásával jár együtt.