Different attempts to be a (half)polish man
It is always … to be continued
Note 8
Halkan
lépkedsz, régen elnémult táj ez, ahol állsz. Épphogy csak
suttogsz magadnak, hogy leheleted ne zavard fel a port, amely
egyenletesen simul el a macskaöveken, az üres és romos épületek
sarkaikban, a padokon, s a még halványan pislákoló utcalámpák
tetején. Maradt még némi fény, esetlenül folyik szét a falakon,
itt-ott megbotlik egy-egy repedésben, majd megnyugszik a sápadt
arcokon, melyeket csak most veszel észre. Egymás mellett
kuporodnak, akár az alvó galambok a padlások gerendáin. Alacsony,
tömzsi figurák, mintha várakoznának. Még nem vettek észre
téged, bár érzik a változást, az érkezésed, meg-megmoccannak,
de nem néznek feléd, csak kimeredt szemekkel bámulnak maguk elé,
épp arra a helyre, ahol a fény véget ér, s átadja helyét a
feketeségnek. Hideg van, látod eloszlani leheletük a fagyos
levegőben. Mély ráncok szántják fel arcaikat. Madárszerűek.
Szemeik mélyen fekszenek a barázdákban. Aprókká zsugorodtak a
félhomályban. Mire várnak? Nem mersz megszólalni, mintha éreznéd,
hogy egy hangosabb szó ereje elfújna mindent, ami előtted áll.
Közelebb mész. Követed merev tekintetüket. Szemeid egy fekvő
alakon pihennek meg. A csoport előtt fekszik. A lámpák fénye
épphogy eléri az összekuporodott testet. Akár egy alvó gyerek.
Csak a hátát látód. Remeg. Vonaglik. Mintha zokogna. Vigasztalni
szeretnéd. Megnyugtatni, hogy nincs egyedül. Nem érted a
többieket. El akarsz indulni felé. Habozol. Lépsz egyet. Majd
vissza. Nincs erőd hozzá. Leülsz a többiek mellé, akik mintha
némi helyet szorítottak volna. Immár együtt figyeltek, őrizve a
vágyat, ám egyben megzabolázva a kényszert, hogy közelebb lépve
megérintsétek a reszkető alakot.
Bruno
Schulz. Talán csak Kafkára jellemző tömör felsorolás képes őt
bemutatni: Lengyelországban élő zsidó, egy író, aki fest és
rajzol, egy festő, aki rajzol és ír. Az identitás megágyazott
csapdája. Mindössze egy tucatnyi novellája és esszéje
készülhetett el. Ezek közül sem került elő minden.
Drohobycz-ban született. Szinte ki sem tette a lábát a városból
egész életében. Itt lőtték agyon 1942 novemberében.
„The beginnings of
my drawings are lost in a mythological mist” Ahol véget ér a kép,
ott elkezdődik a szó. A kép a szavak segítségére szorul, akár
a botját elveszítő nyomorék. A képet csakis a szavakkal lehet
értelmezni, meghatározni, továbbgondolni vagy épp körülírni.
Schulz rajzaiban egy-egy novella rejtőzik, míg novelláinak
mindegyike egy-egy rajz szavakká bomlott verziója. Mert a szónak
is szüksége van a képre. Schulz művészete ebben a törekvésben
mutat fel egyfajta mitikust egészt, a félbeszakadt életmű
ellenére is. Sőt, talán épp ennek fényében láttatja igazán a
lényeget. Mert nem az adott dolog befejezése a legfontosabb. A
befejezés elmúlás egyben. A befejezhetetlenség filozófiája
viszont a folytathatóságot tanítja. A torzó halhatatlan, a
töredék továbbírható. Egyfajta kontinuitást mutat fel, egy
mindennel összefüggő szerkezetet, amelyben élet lüktet. A rajzok
vonásai szinte észrevétlenül fonódnak a leírt szavakba. Míg a
szavak úgy simulnak a képekre, mint egy tó vizének enyhe hullámai
a part köveire.
A
képek az érthetetlenség állapotába süllyednének, ha az alig
tucatnyi novella, s pár oldalban kifejtett művészetfilozófia ne
vigyázna épségére, körülírva azt a felfejthetetlen mitológiát,
amelynek jegyében Schulz alkotott, s amely épp önön rejtélyében
inspirálta. Az inspiráció a megérteni akarás erőfeszítése. Az
erőfeszítés azonban eredménytelen. Ez az eredménytelenség pedig
maga a művészet. Kudarcsorozatok összetört darabjai. Torzók, a
mitológia elérhetetlenségének melankóliájával fűtve. Az
elérhetetlen, ami épp megfoghatatlanságában egyedi. A művészet,
az alkotás útja nem más, mint görcsös próbálkozás, hogy a
mitológia ködét feloszlassa, ám mikor épp elérné célját az
alkotó, megfutamodik, csendesen visszavonul, egészen a padlóig,
összehúzva magát, akár egy kisgyerek, eltelítve a szégyen és
az öröm egyvelegének mámorában, távol immár mindentől, de
legfőképp a megértés szándékától.
Személyes
valóság ez. Az alap, a mitológiák és a legendák, egy személyen
való átfolyásának az eredménye. Az egyetlen hely, ahol még a
megismerés vágya dominál igazán, s nem a biztosnak vélt ismeret.
Úgy ahogy Bruno Schulz látta a valóságot, senki nem látja, s
soha nem is fogja. Messze vagyunk tőle ettől a személyességtől,
mint a kis Bruno és apja, Jacob a novellák történeteiben a dolgok
teljes megértésétől. Az élet ilyenfajta szemlélete teljes
szabadságot ad. Olyan világot, ahol a repülés ugyanolyan
természetességgel jár, mint egy délutáni séta. Nincs semmi
oppozíció e magatartásban, semmiféle lázadás az objektív
valóság ellen. Csupán egy bátortalan beismerés, hogy a
realitásokhoz való feltétlen ragaszkodás talán mégsem oly
szükségszerű.
Bruno
Schulz hirtelen megszakított életművének talán ez a legfontosabb
motívuma: művészet nem a mindennapi értelemben vett valóságtól
távol, attól elszakítva, vagy épp azon túl helyezkedik el. Ott
rejlik minden macskakőben, elhagyott utcákban, romos padlásokon,
értetlenül álló, kíváncsi szempárokban, mindenben, ami mozog,
s ami mozdulatlan, ami élő, s abban is, ami már csak az élet
emléket őrzi. Nem a valóság és a művészet közötti tér
távolsága a kérdés, hanem, hogy épp melyik, mikor, s meddig
dominál.
A
tényektől való szorongás gyermeki izgalma lüktet a rajzokban és
a történetekben. Az izgalom, ami semminek nem akarja tudni a
legvégső értelmét, hiszen a jelentés száradna el ezzel,
megfosztva a „kutatót” minden további reménytől arra
vonatkozóan, hogy a személyes jelentések rendszere
továbbgördíthető lenne. Az alkotás visszavezető út a
mitológiákhoz, a közös tartalmak rendszeréhez, amelynek
elcsökevényesedett maradványa az emberi ész, a gondolkodás és a
kultúra. A valóság magyarázatokat kikényszerítő hatalmának ez
a magatartás áll ellen: egy kisfiú méretére visszazsugorodott
felnőtt, aki ugyan arcán hordja az évek gyűrte ráncokat, de még
féltve őrzi a néha-néha feléledő, gyermeki pillantásokat.
A
valóság nem más, mint fikciók rétegződése: a rajzoló kéz
folyamatosan egy újabb rajzoló kezet alkot. Egy arckép. Egy
jelenet. Egy tányért emel el az asztalról. Vagy épp azt teszi
vissza. A tányéron egy korona. Háta mögött egy riadt, s egy
nevető alak. Akár egy kisgyerek, akit rajtakapnak valamin. Egy
öregedő felnőtt arc, amelyben még ott pihen a gyermeki tekintet.
Egy kifejletlen, megformázatlan pillantás, melyet nem az
összehasonlítás vágya mozgat (hol a határ a való és a mű
között), hanem a személyes értelemadás, a teremtés elfojtatlan
ösztöne.
Csoportkép.
Összezsugorodott, lepedőkbe burkolózott figurák, akár a kihalt
padlásokon pihenő madarak, az átmeneti halál állapotába
süllyedve. Túlvilági némaság, amit megzavar valami élő, egy
épp arra járó, hosszú, fehér lábú nő. Elfeküdni, hódolni, a lábakban gyönyörködni, a szoknya alá lesni.
Vállalt szolgai pozíció. Egyfajta örök alárendeltség, amely
még akaratosan, már-már kétségbeesetten őriz egy alacsonyabb,
gyermeki pozíciót, a szó szigorú fizikai értelmében véve.
Innen lentről látszik igazán a valóság „árnyékjellege”,
amely a mítoszok és a legendák alapköveinek felszínen nyújtózik
el. A gyermeki létezés, s az alapösztönök találkozása. Az
alattvaló választott, s nem kényszerített nézőpontja ez.
Meghajolni, lefeküdni, hogy mást, s máshonnan lássak; áldozattá
válni, hogy valami mást érezzek; lefeküdni, hogy megtapossanak.
Meghajolni olyasvalami előtt, amiről csak írni, amiről csak
rajzolni lehetséges. Schulz számára a jelentés kizárólag
személyes jellegű, amely nem zárja ki azt, hogy ne lennének
egyéneket és korokat összekötő kollektív jelenségek. „A
valóság minden egyes darabja annak köszönheti létét, hogy
részét képezi az univerzális jelentésnek.” A szó
bizonytalanul álló fragmentuma egy egykori egész jelentésnek. Egy
töredék, ami visszatükröz, s nem feltár.
Nincs
természetes fény e rajzokon. Egy hirtelen felkapcsolt fényforrás
leleplezi a valóság színpadiasságát, a hátrahagyott
díszleteket, a sminket a bőrön. Fénytől megrettent arcok zavara,
ám a riadalom csupán egy pillanatig tart, megfeledkeznek ismét a
jelmezekről, s folytatják a megszokott életüket, elgémberedett
tagjaikat immár az új fényben fürdetve tovább.
A
jelen egyfajta támaszték, semmint az ihlet forrása. A művészet
egyszerűen csak átfolyik, átszivárog a személyen, egy
szerencsétlen - szerencsés kiválasztotton, aki mintegy lenyomatául
kényszerül válni annak kornak, amelyben mozognia és beszélnie
kell. Schulz is hasonló művész volt. E törékeny test egyben
magában hordozta önön misztikus múltját, s a tragikus jövőt.
Megfoghatatlan volt életében, s még inkább az lett halála után.
Furcsa kimondani, de mintha az életműhez éppúgy hozzátartozna a
drohobycz-i utcán kivérző test, a kiömlött, fehér
agyvelővel összekeveredett rózsaszín vér, amely fokozatosan
gyengülő sebességgel tört utat magának a piszkos macsakövek
között. Az utolsó alkotás, amely éppúgy vált részéve a
mitológia ködének, mint az ihlet, s az alkotás kezdőpontjának önkívülete.
The Art of Bruno Schulz: http://www.brunoschulzart.org/
About Schulz: http://www.polinst.kiev.ua/storage/bschulz_prezentacja__ang.pdf
The Cinnamon Shops, The Sanatorium at the Sign of the Hourglass and other writings:
http://www.schulzian.net/
Street of Crodoliles, a short film from Brothers Quay: http://www.youtube.com/watch?v=EgqmXK1pf7Y
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése