Garwolini kiruccanás a hétvégén, Varsóban hagyva elszáradni az elmúlt hét stresszes pillanatait. Jó látni M. mosolyát, hogy otthon lehet, de még jobb a varsói lakásban látni mindezt végre. Garwolin egyfajta „szülőváros-pótlóvá” vált, ahova legalább havonta egyszer érdemes ellátogatni, nem tenni semmi különöset, csak szemem sarkából figyelni az átlagembert, akinek mozdulataiban felfedezem saját gyökereimet is, szigorúan ragaszkodva egy biztosnak vélt határban, melyet egykor húztam magam elé, szánalmasan megkülönböztetve saját testem, kizárólag jómagam és a „kiválasztottak” számára. Két irány lehetséges: szánalmas módon tartani e különbséget, vagy tán beismerni egy kudarcot. Vasárnap délután vissza Varsóba (a lakásba, ahol hosszú idő után végre otthon érzem magam) kezemben szorongatva egy nejlonzacskót, melyben P. házi söreinek üvegei rázkódnak csontjaimmal együtt. Némi keserű irónia társul a jelenethez: az egymásnak ütköző piásüvegek éles hangjai igazi lengyellé változtatnak. Írnom kell a Hajnóczy-recenziót, e hétvége is részben az életmű tanulmányozásával telt. A Halál...-t sikerült elolvasnom a vonaton: Josef K. sohasem lesz az emberiség veszélyeztetett faja. Túlélési ösztöneinek erejét sosem önmagából, hanem a körülmények, a külvilág energiájából nyeri, amellyel küzdeni próbál, s amelynek elpusztításáról csupán álmodozik, ám ezt is félve teszi. Beletörődik, semmint lázad, s tragikus módon mindezt a túlélés érdekében: a külvilág elpusztításának kísérlete eleve reménytelen, hiszen mintegy előkészületként, előbb önmagával kellene végeznie.