Az együttélés könnyed nehézségeiről. A hétköznapok utolérnek, hiába is hitegetem magam néha, hogy előnyben lennék velük szemben. Szabadnap, bár nem is igazán tudom mitől kellene szabadulnom. Majd egy óra várakozás a külföldieknek szánt hivatalban a regisztrációs kártyáért, melyet természetesen nem kapok kézhez egy hiányzó papír miatt. Kora délután M.-el a Nemzeti Múzeumban, lengyel nevek tömkelege, akit igazán érdemes próbálom megjegyezni, természetesen sikertelenül. Egy név rögzítéséhez legalább egy nap szükséges. Önön gyengeségeimmel való találkozás már fel sem bosszant. Immár átfordultak szimpla természetességbe. Csupán lustaságom zavar. Elkényelmesedtem. M. azt mondja, túl szigorú vagyok magamhoz. Próbálok hinni neki, de rá kell jönnöm tényleg lusta vagyok. A rám települő feszültség kitörési pontot keres. Körbenézek a szobában. Látom, hogy könyveim egy része másik polcon hever. Sorban. Növekvőben. Talán vastagságuk is befolyásoló tényező lehetett. Nem tudom magamban tartani. Rákérdezek M.-re miért rakta el őket. „Mert elkezdtél tornyot építeni, ahogy mindenhol szoktad” - válaszolja. Egy pillanatra elgondolkozom. Igaza van. Olvasatlan könyvek tornyai magasodtak otthon, s a kollégiumokban is. Az olvasottság álcájának biztos fenntartói. Ebbe nem megyek bele. „Nem a puszta áttétellel van a probléma, válaszolom, hanem a ténnyel, hogy a saját dolgaim megkérdezésem nélkül áttehetők egyik helyről a másikra.” Az igazság az, hogy tényleg nem érdekelnek, hol hevernek azok az átkozott könyvek (lényeg persze a láthatóság, szól közbe tudattalanom), mégis sértve érzem magam. Szótlanul megyünk G. házibulijába. Ott, a lengyel, magyar, angol és francia szavak keveredésében feloldódunk. Egy időre el is felejtjük, marad egy mosoly arcomon saját kicsinyességemet, önteltségemet és egyszerűségemet illetően, s persze a folytathatóság, az ismétlődés biztos volta következő tornyom leendő lerombolása miatt.