Hétvége Wrocławban - Weekend in Wrocław

A közhely ténnyé válik: bármi, amit Varsó kívül láttam ebben az országban nedves volt az esőtől, a nyiroktól, vagy épp a lassan leülepedő ködtől. E városnak azonban jóval erősebb jelleme van annál, hogy az időjárás változtatni tudjon rajta. Élénk színekben pompázó, két-háromemeletes polgári házak tapadnak egymáshoz. Épp e zsúfoltság adja Wrocław „mozdulatlan dinamikáját”.

Kétszáz éves falak. Még hallani a beléjük ivódott hintók, keménytalpú cipők, és sétabotok hangjait. A középkorban ide-oda dobálták a nagyhatalmak egymás között a kereskedővárost, lengyel településként született valahol a X. század környékén, majd tartozott a Cseh királysághoz, sőt a XV. században pár évtizedig még Magyarország része is volt (talán innen a magyar Boroszló elnevezés), majd a Lengyelország felszívódásával Habsburg várossá lett. Breslau. A német nyelv mélyen eresztett itt gyökeret, talán még ma is uralkodik, félve, nehogy meghallják, őrizve a háború utáni erőszakos kitelepítés minden sérelmét és fájdalmát, s ma is fel-feléledő emlékét annak a hiedelemnek, hogy a közös nyelv köti össze a nemzetet.

M. szerint a városnak ez adja meg igazán a varázsát. S valóban. Wrocław helye valahol Varsó és Krakkó között van: XVIII-XIX. századi épületek közé szorított piszkos lakó-, és irodaházak valahonnan a '60-as évek környékéről. Persze mindez a külvárosban. „Nem olyan skanzen-szerű, mint Varsó” - mondja M., utalva a lengyel főváros újjáépített „oldtown”-jára. Épp e külvárosi környezet ad némi „pesti-jelleget” az egész városképnek, amely honvágyat ha nem is, némi jóleső nosztalgiát ébreszt fel bennem. Esővízzel keveredett, járdán végigfolyó kutyahúgy, még gőzölgő ürülék, befeketedett homokkő, omladozó erkélyek, emléke egy régi jóllétnek, amely egykor a maga természetességében volt stílusos és láthatatlan, mára azonban kuriózummá válva nyitott szájú turistáknak. Épületek, omladozó szobrok és reliefek a homlokzatokon, amelyek „nem-ide-tartozásukban” gyönyörködtetnek igazán. Bár Wrocławban több van mint Budapestben: ne csupán emléke egy egykori, ma eltaszított kultúrának.

S a törpék, persze. Közel száz, amiből negyvenhatot sikerült megtalálnunk. Újkori bolondozás, ami mégis arra készteti az embert, hogy járja a várost, ám amelynek megvan a maga hátránya: egy idő után, mintha e törpék háttérbe szorítanának mindent, ami körbeveszi őket. Magamon veszem mindezt észre, miközben a házak sarkait figyelem, hátha észreveszek egy-egy apró, vasba öntött emberkét.

Mindössze két napunk van. Szinte rohanunk. Vasárnap az erősödő eső mégiscsak a történelmi és szépművészeti múzeumba kerget. Türelmetlenségem, amely hasonló helyen bizonyos idő után rám tör, nem jelentkezik. A város története. Egészen a háborúig rendben is lenne, ám a náci éra és a kegyetlen kommunizmus időszaka közül kimarad a ki-, és betelepítés története. Akárcsak a magyarokban, a lengyelekben is él a múlt kínos eseményei felett való hallgatás: az áldozatszerep, a gettólázadás, a varsói felkelés, a Szolidaritás túlnövesztett kultusza elnyomja Jedwabne, Kielce vagy épp a visszakapott németajkú városok, így Wrocław (Breslau) vagy épp Gdansk (Danzig) keserű történetét. Van, amire nem jó emlékezni. Lényeges különbség azonban a lengyel és a magyar történelemszemlélet között: utóbbi nem, vagy csak alig hallhatóan beszél róla, míg előbbi átformálná valami kedvezőbb képpé. Mindezeket megemlítem M.-nek is: „te csak a múltban tudsz élni” - mondja némi bizonytalansággal a mondat nyelvtani helyességét illetően, tökéletesen illusztrálva a „lengyel hallgatást”: nincs válasz, csak kitérő.

Szépművészeti részleg. Helyi festők, sehol a zseni, ám nem is szükséges mindenhová. Megjegyzek egy nevet: Walter Eberhard Loch. 1885-ben született Breslauban, itt is végezte az Művészeti Akadémiát (Akademie für Kunst und Kunstgewerbe in Breslau), mielőtt Berlinbe költözött. (http://de.wikipedia.org/wiki/Walter_Eberhard_Loch) Két kép: az egyiken egy városkép 1925-ből (Stadtansicht Herbst - Ausstellung) A „mozgó” nagyváros születésének kezdődő rémülete és csodálata. A sebesség beköltözik a századba, kivéreztetve a csendéletet. Egy rajz. Talán vázlat mindössze. Kortársaim (korom) és én. Az önarckép előtérben. Mögötte egy alak, az üvegen túl pedig élő csontvázak, koponyák. Az elhatárolódás egyöntetű és végleges.

Wrocław utcáin azért eszembe jut, hogy már fél éve eljöttem otthonról. Talán lassan gyökeret is ereszt a talpam, persze nem lengyel talajba. Nem itt a lényeg. Sokkal inkább azon elképzelés rögzül, hogy a végső letelepedés talán mégsem oly szükségszerű. Honvágy nincs, s miért is? Vannak a kellemes emlékek (s persze családtagok, barátok) s a tudat, otthon csak elsorvadnék, akár egy félredobott almacsutka.

Március 15. Hírek arról, hogyan is ünnepelnek odahaza. Évekkel ezelőtt még nem így volt. Akkor még nem volt szükség arra, hogy napi politika felszínességébe forduljon egy nemzeti ünnep. A szavazás személyes ügy volt. Ma már nem így van. Már nem lehet hallgatni, csak kimondani azt, ami úgyis az ember arcára van égetve. Az elmúlt évtizedben valami valahol nagyon elromlott. Míg Európa és a nyugati világ egy újabb hidegháború küszöbén táncol, addig a magyar médiában főszerepet kap az apró betű: a baloldali összefogást (kormányváltást vagy már mit tudom én) hogyan fújja el egymástól a márciusi szél (lesz itt még „nyílt hátba szúrás” a vereséget követően), vagy épp egy magát nagynak érző kisember miként vonja büszkén össze szemöldökét, csodálva a Hősök terére tolt tömeget (volt ő valaha „nagyember”? … nem hinném … csak egy hosszú hajó, borostás, dadogós kamasz, aki nem váltott semmiféle rendszert, csak épp ott állt, ahol a forrongó nép hőst akart látni), s persze a szélsőségesek … akiken nevetni lehet, ám akiktől mégis félünk, „de csak annyira, ahogy egy óriástól fél az ember, akiről tudja, hogy vak és ostoba...”

A weekend in Wroclaw. The cliche has been turned into fact: everything what I have seen in this country, apart from Warsaw, was wet because of the rain, the moist and the mist. In spite of bead weather the town could remain its clear character. Old two and three story buildings with warm colours are standing tightly next to each other. This crowded gives some „unmoving dynamics” to the town which is moving even though the emptiness of the market place.

More than 200 years old walls. You can hear the sounds of the carriages, the shoes and the walking sticks. In the middle ages the mercantile city was part of the Czech Realm and Hungary, too (15. century). Actually it was born as a Polish town in the 10. century and almost 500 years later, when Poland had disappeared from the maps, it had became of the Habsburg Empire. Breslau. The German words had been taken root here so deeply that you are able to hear them with preserving the wounds and the pains of the relocation which was taken place after the war.

According to M. these things give the essence of the town. Indeed, Wroclaw is standing between Warsaw and Krakow: buildings from the 18-19. century and dirty, grey houses and office-blocks without any style from the sixties. All of these out of the oldtown. „It is not a skanzen like in Warsaw”- said M. alluding to the oldtown of the capital. These suburban milieu makes similar to Budapest which does not make me homesick, but nostalgic. Dog urine mixed with rainwater, dung on the pavement, blackened sandstone, dilapidated balconies, memories of an old welfare which was invisible in its times and after that becoming curiosity for the contemporary tourists. Buildings with dilapidated statues and reliefs which flattering you. Maybe all of this is more than Budapest: not just memories of a disappeared culture. 

And the dwarfs, of course. More than hundred from which we had found more than forty. Modern foolery what forces you to go around the town. Of course it has its own disadvantage: after a time the dwarfs play down the city itself. I notice it firstly on myself when I realize I am not doing more than just looking for this tiny figures.

We have only two days. The heavy rain and strong wind on Sunday is chasing us to the Museum of History and Art. My impatience, which surprise me every time when I am visiting a museum, is not haunting me. The history of the town. Everything is good till the war, but I have to realize the absence of relocation of the German citizens after the war. Just like the Hungarian, the nature of Poles contains the silence after some sensitive historical events: the sacrificial role, the history of ghetto or the Warsaw uprising and the movement of Solidarity are playing down the events of Jedwabne, Kielce, Wroclaw (Breslau) or Gdansk (Danzig). There are things which would be better to forget. But there is a essential difference between Hungary and Poland behavior of seeing history: in Poland the people are talking about them with bated breath but in Hungary the authority wants to form and change them. I tell all of this to M.: „you are living in the past” - she answered to me with uncertainity about the correctness of the Hungarian phrase and making the „Polish silence” illustrative for me: there is no answer just shuffling.

The department of art. Local painters, no place for genius, but their existence is not necessary everywhere. I memorize a name: Walter Eberhard Loch. He was born in Wroclaw in the year of 1885. He finished his studies in the Art Academy of Breslau before moving to Berlin. Two paintings: a cityscape from the year of 1925. The born of the „moving” metropolis. Scare and admire at the same time. The speed is moving in the century with executing of still-life. A drawing. Maybe it is unfinished. The contemporaries and me. A self-picture with a big window behind that living skeletons and skulls. The distance from the age is clear and unchangeable.

15th of March. News about how to celebrate in Hungary. Few years ago it was different. It was not necessary that a national feast turn into daily politics. The poll was personal issue. But not today. You are not allowed to remain silent, you are force to talk about your „opinion” what everyone could see on your face. Something went bad in the last years. While Europe and the Western world are dancing on the eve of a new Cold War, small characters have came to the front in the Hungarian Media: the Leftish Cooperation have gone with the spring wind, a filthy, little man were standing in the middle of Hero's Square glorying in the crowd (have he ever been a „great men”? … I do not think so … just a stutterer, unshaven adolescent with long hair who were standing in a place where he could easily became a hero) and of course the extremists. You could laugh on them but in the same time you are feared „just like being afraid of the giant who is blind and stupid...”