Powązki

Halott, haldokló darazsakkal szórt beton. Megtévesztett áldozatai a langyos napfénynek. Repülni már képtelenek, szárnyaikat mozgatva másznak, célállomás nélkül. A kiirthatatlan életösztön mozgatja őket. Powązki temető. Egyedül kóborló, sírköveket takarító özvegyek. Az óriási temetőben semmiféle parkszerű terület. A hely kizárólag a halottaké, egymás hátán a grandiózus sírok, a régiek megtörten, összeroskadva, utat engedve a fák erős gyökereinek, amelyek szinte keresztülszúrják őket. Apró padok a sírok előtt. Itt látok először hasonlót. Az élők helye itt mindössze ennyi. Nem látogatók, hanem vendégek. S mint minden vendégségben, itt sem illik elhagyni a helyet idő előtt.

A csend körülbelül harminc percig elviselhető. Keresem a kijáratot. Szinte menekülök e némaság elől. A kijárathoz közeledve újra hallani a haldokló darazsak eltompult zümmögését. Madarak. Talán beljebb is hallottam, csak nem figyeltem. Az idill bosszantó egy idő után. Kifakult, régi fényképek követnek. Eltűnt arcok. „Menekülés” közben ráakadok Prus sírjára. 1902-ben halt meg. 102 éve áll ugyanitt a hatalmas kődarab. Egy kisgyerek kifaragva a vastag kőből. Megérintem a követ, ha már itt vagyok. Az igazán nagyoknak itt is van hatalmuk.

The pavement is full with dead and dying bees. Deluded victims of tepid sunshine. They are unable to fly, crawling without any destination. The ceaseless instinct of life makes them moving. The graveyard of Powązki. Lonely and cleaner widows are between the graves. I cannot find any park in the huge cemetery. All of these are for the deads. Grandiose graves are standing one after another, the old ones are broken and succumbed, leaving free way for the roots which run through them. Tiny desks in front of the graves. This is the first time I see like this. Places for the living people. They are not visitors, but guests. And just like everywhere you are not allowed the place before the right time.

The silence is bearable for 30 minutes. I am searching for the way out. I am trying to escape from this silence. Near to the gate I am hearing again the dying bees. Sounds of birds. Maybe I heard them before just did not pay attention to them. The idiyll is irritating beyond a certain time. I am escorted by old and faded pictures. Unremembered faces on the graves. During the „escaping” I find the grave of Prus. He was died in 1902. The huge stone have been standing here for 102 years. A child is sculpted from the rock. If I am here I touch it. The really great ones have power in a place like this too.