A kiömlött tej önkénye

Balla D. Károly: Tejmozi

A családregény műfaja nem új keletű a magyar irodalomban. Az újdonság azonban nem ragaszkodik a műfaji megkötésekhez, viszont leírni olyasmit, amit még senki, nem könnyű. A még ki nem mondott szavakat keresi elszántan Balla D. Károly Tejmozi című regényének hőse is. A mű nem e megtalált szavakról, hanem ezek kétségbeesett kutatásáról szól. Lehet-e újat mondani az irodalomban? Lehetséges-e mást mondani az elbeszélőnek a családon belül, akkor, mikor erről a családról akar mesélni? Egyáltalán meg lehet találni az új kifejezéseket, vagy csupán a szülők gondosan kiejtett szavait gügyögi vissza, mint a beszélni tanuló csecsemő?

Az olvasó olyan nehezen tudja megfogni Balla regényét. A családregény műfajának ismételgetése csupán egy apró segítség, ami korántsem kielégítő. A hős ugyanis emlékezni próbál, semmint leírni a megtalált emlékeket. Az emlékezés regénye talán? Ám akkor mit kezdünk az apa és anyaképek vázlataival? Mert vázlatokról van itt szó, s nem kész festményekről. A félkész művek megvannak, ám az elbeszélő hiába erőlködik, nem tudja befejezni őket. Az apa arca beleolvad abba a mitikus tájba, ahová önként száműzte magát. Egy lesz az évszakok ismétlésével, s ebben a körforgásban a szemlélő hős, a Fiú csupán az elmosódott árnyakat látja, amelyben az apa szégyenlős vonásai néha-néha feltűnnek. Az apa a fiú egyetlen „Én-építő” tettének a lehetőségét is elragadta, a kivonulást. Nem a fiú vonult ki, hanem a „tékozló apa”. Az elszakadás réven tudta volna az elbeszélő körülírni saját határait, így lejegyezni azt a viszonyt is, amely közöttük fennáll. Az apa kegyetlenségének árnyékában azonban csak a határok elmosódását tudja felmutatni, amelyben az önmagát homályosan látó Én riadtan kapkod saját végtagjai után, amelyek valaki más nagyobb ujjaival gabalyodtak össze.

Megnyugvás az anyáról készített vázlatokban sem lehetséges. Még az apa lassan feloldódik az őt körülvevő tájban, addig az anya teste úgy „fogy el” a szövegben, mint Kafka éhezőművésze. A méhrákban szenvedő kopasz, szinte csecsemővé visszavedlett anya a halálos ágyon meséli el fiának gyermekkora történetét. Így az Én azon pontja is végleg bepiszkolódik, amelyben önmaga tisztaságát fedezhette volna fel, hogy aztán abból kibonthassa saját valóját. Az anya által felvázolt gyermekkor története megsemmisíti a saját emlékezés lehetőségét. A gyermekkor képei az anya kisajátított emlékei. Ebben a szülők (öntudatlan) kegyetlensége: az emlékezni akaró hős a homályos, vagy épp teljesen sötét képeit a fikció erejével egészíthetné ki, ám az emlékek mások általi megidézése a saját „teremtést” fojtják végleg el. Kegyetlen belenyúlni a tiszta emlékek képeibe, hiszen ezzel a gyermek élete sajátítódik ki, s záródik el véglegesen a kutató Én elől.

Az elbeszélő én egy sajátnak hitt nyelv alapjaira fektette ezt az ellopott életet. Az emlékezés ebben a sajátnak hitt nyelvben való megrendülés. Hiszen hogyan is lenne lehetséges egy új szót kimondani, ha már a gyermekkor felidézése is az apa és az anya nyelvén lehetséges. „…ez az egész matematikai modellezés, amire az életemet feltettem, alighanem valóban kudarcra van ítélve.” A már megtaláltnak vált makulátlan szavak homályba vesznek. Az elbeszélő nem attól retten meg, hogy elveszett hangja, hiszen azt nagyon is jól hallja. Szorongást az a felismerés vált ki, hogy e magabiztos hang mindig is csupán idézeteket mormolt maga elé, semmint új szavakat. A gyermekkor halandzsanyelve, a Hábu-Ábu nyelv is az anya szótára, semmint az Én fantáziája szerint építkezik.  A képzeletben, az alkotás eszközeinek otthont adó láthatatlan halmazban reménytelenül összekeverednek a saját és a mások szavai, így az Én kénytelen a tiszta szavakat kibogozni, nem pedig magabiztosan használni őket. Az új szavakat, amelyekből egy regény összeállhat, nem visszaadni, hanem kutatni kell. Erről szól Balla elbeszélőjének története. Nem vallomás, hanem a vallomás utáni elkeseredett áhítat kifejeződése. „Új szavakra és új szintagmákra lenne szüksége, nem létező igeidőkre, soha nem próbált modalitásokra, semmilyen ismeretre nem hasonlító paradigmasorokra.” Azonban ha az új létrehozása homályba vész, s ha az elbeszélő szerint regényt csakis eddig még le nem írt szavakból lehet létrehozni, akkor maga a regényírás válik lehetetlenné.

A tejüvegen keresztül szemlélt világ látszólag egymástól külön álló darabjai egymásba folynak. A szemlélt látvány e torzított magamutogatása annyira felerősödik a gyermek szemében, hogy az nem tud szabadulni a hamis látottaktól. Akár a friss festményre borított tej, ahol a színek korábban jól érzékelhető határai a megsemmisítő fehérség által elvesznek. Balla – most már idézőjelbe tehető – „családregényének” vezérmotívuma ez az összemosódás. A kitalált és az emlékezetben megtalált szavak keverednek össze egymással. Az Északi-tenger hullamáit az ablak mögül bámuló hős a fehér ködbe próbálja vetíteni családja tagjainak képét, ám amint közelebb hajol az üveghez, saját rémült arca tekint vissza rá. Az elbeszélő én, akár a festményre folyt tej, már nem látja saját határait.  Ám hogy ez lehetséges legyen, az Ént el kell idegeníteni, nem csupán a makacsul előre tolakodó apa- és anyaképtől, hanem önmagától is, amely e kettő hatásával fertőződött. Az üvegben visszabámuló, így a további szemlélődést akadályozó tükörképet mintegy tárgyiasítani kell, hiszen csak így lehetséges regénybe írni egyrészt a családot, másrészt e családban élő Ént. Ha az apa önkénye kisajátítja a tékozló fiúnak fenntartott kivonulás cselekedetét, akkor az elszakadás lehetőségét máshol kell keresni. Valóban lehetetlen regényt írni? A regényírás ebből a szempontból nem a kivonulás lehetősége, a saját határok megtalálása a kiömlött tejtócsában? S ha ez így van, akkor a regénynek nem ez lenne az elsődleges célja, semmint a – nem is létező – új szavak kitalálása? A szavakat kitalálni nem lehet, azonban a már ismerteket idegenné lehet alakítani. A szavak ilyennemű átlényegítése az alkotás. A tejüvegen keresztül nézett világ torzulásait nem kijavítani, hanem leírni kell. Nem számít, hogy az apa elrabolta a tékozlás tettét fiától. A regényírás, mint kivonulás ugyanis ugyanazt a tanulságot fedi fel a fiú előtt: nem lehet új szót létrehozni, az örökségbe kell megadóan belenyugodni, hiszen ebből nő ki az Én. A kivonulás, mint teljes elszakadás nem lehetséges. Az idézet a lényeg, nem az új szó, hiszen az megfoghatatlan. A szülők idézeteiből azonban lehet építkezni.

A családregény műfaja tehát nem igazán illik rá Balla D. Károly művére. E műfaji megkötés egy nagyobb halmazban oldódik fel: a regény írásáról szóló próbálkozás. Hangsúlyos a próbálkozás, hiszen a könyv tartalmát ennek a próbának az enyhén szúró izzadságszaga járja át, semmint egy részben megpihent elbeszélő magabiztossága. A regény hibája az lehet, hogy az olvasó inkább erre a magabiztosabb, s nem erőlködéstől el-elcsukló hangra kíváncsi. A regény, önmaga keletkezését leíró, csapongásában egy idő után az olvasó is önkéntelenül elveszik, hiszen semmiben sem tud megkapaszkodni. Kapaszkodni pedig, ha csak vázlat csupán, egy egységes történetben lehet, ám a regény történetének váza úgy folyik szét a lapok között, mint az elbeszélő emlékfoszlányai a szülők arcán. Valószínű, hogy e szerkezet a könyv egy szerzői alapkoncepciója. Ám ami az alkotás során összeáll, nem biztos, hogy a befogadás során is megtörténik. A regényírás lényege nem csupán az elidegenítés, mint teremtés (a hős és világának megszületése), hanem az olvasók tömegének feltételezése, akiknek jogukban áll a leírtakat önmagukra vonatkoztatni, tehát kisajátítani. A Tejmozi hősének nem az a lényeges, hogy az Én nyugodtan élhesse a saját életét, hanem az, hogy más nem élje meg azt. Így azonban a befogadó nem tud közelebb férkőzni sem a hőshöz, sem pedig annak szertefolyt történetéhez. Esterházy Péter tizenkét évvel ezelőtt feltámasztotta, majd kivégezte a családregény műfaját. Ne bolygassuk a halottakat.