Rohan katona lenni - L. F. Céline: Utazás az éjszaka mélyére

Céline regényét leginkább a Don Quijote-val lehetne összekötni, ám korántsem a hősök esetleges rokonsága miatt. Ferdinand Bardamu, utazását leszámítva, szinte semmiben sem hasonlítható össze spanyol ősével. Don Quijote levedli Alonso Quijano fullasztó köntösét, hogy hű lova hátán útnak induljon a régen várt kalandok elé. Csupán egy cél lebeg hályogos, de mégis tisztán látó szemei előtt: a különböző kötelező megpróbáltatásokon keresztülmenni, hogy elnyerhesse a sosem látott, de szentként magasztalt Dulcinea szívét. Ferdinand Bardamuból azonban egyvalami hiányzik: az elkötelezettség. Számára nem létezik semmiféle cél, olyan berögzült és helyéről elmozdíthatatlan vágy, mint Don Quijotenak Dulcinea a távoli Tobosoban. S nem is létezhet, hiszen a jövő is csak egy elvont fogalom, egy kiszáradt szó csupán, amelynek jelentése nem alakulhat ki, hiszen ha az meglenne, már el is távolodna attól a képzettől, amit mi a jövő fogalmához társítunk. A jövő nem létezik, és ez így van rendjén. Csupán a tett, ami való, a cselekedet, ami által egy magunk elé kitűzött célt elérhetünk. Akár az utazás, ahol nem is az elérendő helyen van a lényeg, hiszen az nem is lenne elérhető, ha nem szállna vonatra az ember. Ferdinand azonban nem bízik az ilyen célokban. Állandó utazni akarása nem egy kialakult vágy mihamarabbi megszüntetése. Sokkal inkább ösztön vezérli, mint a tudatosság. A vágy mihelyt valós végpontjához ér, szertefoszlik. A boldogság kapna itt helyet, de Ferdinand a csalódottsággal találkozik a háborúban, Párizsban, a gyarmatokon és Amerikában is. A mély csalódást azonban csak egyféleképpen lehet túlélni: egy újabb vágyat kreálni: „Amikor az ember már belejött az utazásba, akkor újra és újra utazni vágyik…”

Ferdinand Bardamu tehát az újabb és újabb „vágyépítés” embere. A regény elején huszonéves elbeszélő anarchistának vallja magát. Ám a futuristák hőn hangoztatott „sebesség századát” nem látja. Hol a sebesség, ha ez annak a százada? – kérdezi magától. S persze, hogy nem látni azt, ami nem létezik. Marinetti egy épp elkezdődő század elején nevezte meg magát a századot. Egy alig pár milliméter hosszúságú embriónak adott nevet, amikor még az sem biztos, hogy ez az embrió képes lesz megszületni. A jövő nem létezik, így az a sebesség sem, amellyel ezt a jövőképet ellátták. A sebességet azonban nem látni, hanem átélni kell, hiszen csak akkor érzékelhető ereje. A húsz éves Ferdinand miközben épp a sebesség nem észrevételét érzékeli, feláll egy párizsi kávézó asztaláról, s rohan katona lenni. Az utazás elkezdődik.

S elkezdődik az a szinte betetőzhetetlen sorozat, amely ezek után életének mintegy ritmust ad. Megtapasztalni valamit, hogy annak tárgyától megundorodva, az iszony egyre fájdalmasabb szúrásait már elviselhetetlennek érző Ferdinand leléphessen.

Az első állomás tehát a háború. A kezdeti lelkesedés hamar alábbhagy, miután szembenéz a teljes megsemmisülés riasztó közelségével. A leselkedő halál nem a hazafias érzelmeket éleszti fel, hanem saját személyének védelmét. Nincs miért küzdeni, hiszen amiért harcolni kellene, csakúgy mint a sebesség láthatatlan. A harcmezőn Ferdinand számára mindenfajta érték, haszon, amely a háború éltetését szolgálja semmivé válik, hiszen értelmetlen meghalni elvont fogalmak védelmében. Értelmetlen meghalni, mert a halál a személlyel együtt a küzdést is megsemmisíti. A háborúban Ferdinand ártatlansága elveszett, ám ezt az ártatlanságot nem a vérengzés eszeveszettsége buktatta el. Ferdinand ettől a ponttól nem lehet ártatlan, gondolkodni kezd: „… életemben először gondolkodni, valóban gondolkodni kezdtem … használható és saját gondolatok jutottak az eszembe.” Feleslegesnek érzi magát, de nem saját személyének abszolút feleslegességéről van szó, hanem mindenfajta háborúban való feleslegességről. Felesleges, mert élni akar. Ferdinand világképe a világégés közepén, a mustárgázzal tömített nehéz levegőjű lövészárokban alakul ki. E kialakuló világnézet a gyávaságot választja, mert egyedül ennek az érzésnek a fokozódó intenzitása az, amely életben tart. „Csak az élet ér valamit. Én nem hiszek a jövőben.” Hinni pedig abban lehet, amelynek, ha csak csekély mértékben is, de létezéséről biztosak vagyunk. A jövőt nem lehet látni, ezért hinni sem tud benne. Egy biztos benne: a halál. A háborúban azonban örökké a hátán cipeli saját halálát, előre lépni azonban csak úgy lehet, ha e nehéz teherről, ha csak néha-néha, de megfeledkezik az ember. Az utazás, mint „jövőtermelés”, mely megszületése pillanatában azonnal besorakozik a múlt halott darabjai közé, fokozatos kilépés az életből a halál felé. A lehorgonyozás azonban ezt a fokozatosságot, ezt az előremenetelt töri meg. A teljes megállapodás a halál pillanata, akár a háború. Ferdinand ezért akarja saját személyét mintegy állandó mozgásban tartani a regény során: a múlt halott, a jövő azonban nem létezik. Csakis a mozgás átélése az az állapot, amely közben az utazó megtapinthatja magát, hogy megbizonyosodjon létezése érvényességében. A háborúban, akárcsak a gyarmatokon, vagy Amerikában a megállapodás, mint halálérzet kísérti Ferdinandot, aki érezvén saját alakjának félkész voltát, tovább áll, hogy a múltgyarapítás által még építhesse magát.

Nem akarja halálát a vállán cipelni. Azonban a múlt szemszögéből nézve, nem is tehet másként. A múlt hullái ráakaszkodnak hordozójára, el nem engedve őt, hiába is próbál szabadulni tőlük. Az utazás által saját megsemmisülését akarja egyre távolabb helyezni, ám a múlt által, paradox módon, a holt dolgok tömegétől lesz egyre terhesebb az utazás, melyek végül teljesen maguk alá temetik az egyént. Ferdinand nem hisz a jövőben, ám a múlt hullafoltos arcainak látványa is iszonyattal tölti el: „Muszáj elfogadnunk azt a képet, mely bennünket ábrázol: az időt.”

A jövő tehát láthatatlan, ám nem azért, mert esetleg valami eltakarja a szemünk elől. A jövőben való hit hiú ábránd, tárgy nélküli, gyerekes hiedelem, semmint valami megfoghatóban való feltétlen bizalom. Egyedül a hullajelöltek kapaszkodnak ebbe, mint a kifordult belsőségeiket maguk után húzó katonák, akik még lehajolnak egy elejtett kenyérdarabért, vagy épp a prostituáltak, akik nem hajlandóak észrevenni, hogy átmenetinek szánt munkájuk immár fő foglakozássá vált: „Ezek az angyali teremtések a puncijukban hordták a terveiket, mert akár a rabok, ők is folyton a jövőn törték a fejüket, hogy élik majd világukat később, akkor, amikor nekünk már végünk lesz, és szétrohadtan fekszünk valahol, arccal a sárban.”

A háborútól meg kell szabadulni. Mint ahogy mindentől, amely a rögzülés, a letelepedés veszélyével fenyeget. S ez a gyarmatokon sincs másképp. Európa Ferdinand háta mögött van immár, de az afrikai hőség, bár másképpen, szintén a háború szabályai szerint működik. Míg a harcmezőn a felrobbant gránát lassú eloszlásával maga az ember is végleg eltűnik, s más nem marad utána, mint pár szál megperzselődött hajszál. Ingyen krematórium, melybe belépve az ember mintha meg sem született volna. Az afrikai nap sem kíméletes: „…mintha a napnak egy darabja hullott volna ide” – mondja az elbeszélő, s valóban. Az állandó hőség szép lassan szívja fel az embert, egyenként szabadítja meg a testet minden molekulájától, atomjától, hogy aztán a fölbe égett árnyékát is eltüntesse. A fokozatos elégés nem oly vehemens, mint a láb elé hajított gránát, de a végeredmény ugyanaz: az elpusztított, mintha nem is lett volna ezen a világon.

A gyarmaton megismert Alcide hasonló a fronton harcoló katonákhoz: teste immár végleg átadta magát az enyészetnek, csupán az élni akarás egy parányi szikrája kölcsönöz némi fényt kiszáradt szemeinek. A jövő rabja ő is: hazamenni mihamarabb, hogy otthon hagyott árva unokahúgának gondját viselhesse. Élni akar, hogy nevelhessen, csakúgy mint a kibelezett katona, aki lenyelné a megtalált kenyérdarabot, csak már hiányzik a szerv, ami megeméssze. Az Utazás az éjszaka mélyére során Alcide kap egy olyan sajátos emberi arcot, melynek révén alig pár oldalnyi jelenléte az egyik legfontosabb szereplővé avanzsálja. Az érzelmek hiányában szenvedő Ferdinandban, a magányos férfi arcát vizsgálván, lobban fel a sajnálat: „Olyan volt, mint bárki másé. Pedig igazán nem volna ostobaság, ha valahogyan meg lehetne különböztetni a jókat a rosszaktól.”

A kalandvágy erősebb, mint az úttól való félelem. A gyarmatokat el kell hagyni, csakúgy mint a frontot. Irány Amerika, a Great City, New York, hiszen egyedül egy új, mindenben más világ képes csak igazolást adni egy fáradhatatlan kalandornak. Ám mint mindenhol, itt is hamar rájön Ferdinand, hogy a vágy sokkal erősebb és életre serkentőbb, mint annak megvalósult tárgya. Ezt az Amerikát a Karl Rossmann-nal találkozó fűtök serege tölti be. S ez az Amerika, csakúgy mint Ferdinand utazásának korábbi állomásai, az individuumot veszélyezteti. Az Újvilág az a pont Ferdinand kalandjaiban, ahol megvilágosodik számára, hogy nem az egyéniség teljes megsemmisülésének az esélye a legnagyobb veszély, hiszen ez már eleve feltételezi az önálló személynek, s az ahhoz tartozó világnézetnek a meglétét. Az utazás azt a célt szolgálja, hogy ez a személyiség kialakulhasson. Az elbeszélő arra jön rá, hogy a teljes eltűnés a világból, legyen az egy balszerencsés pillanata csatatéren vagy épp lassú felszívódás a gyarmatok tűző napján, akkor jelent teljes veszélyt, ha van mi elpusztuljon. Céline regényének fiatal utazója ebben az „építési folyamatban” vesz részt, s a halál ezt a fáradalmas láncot szakítaná meg. Ezért az állandó félelem, hiszen csak a kész épületre emlékeznek, semmint egy be sem fejezett képződményre. A halál ebben az esetben lenne teljes megsemmisülés, amikor a személyiség még ki sem alakult. Ezt kell megépíteni az utazás során, s a befejezés nyomasztó kényszere az, amely nem engedélyezi a letelepedés kényelmét: „Mindig is féltem attól, hogy egyszer csak kiürülök, hogy nem marad semmi komolyabb okom a létezésre. Most tények bizonyították egyénem nemlétezését … egész lényem úgyszólván pillanatok alatt szétpárolgott. Szinte azt éreztem, hogy már nem is létezem.” Az unalom szállja meg Amerika földjét taposó Ferdinandot. Az unalom, melynek elviselése annak mélyülésével jár, hogy aztán az abszolút nemlétben, a hálában tetőződjön be. Másik oldalról azonban az unalom az a serkentő érzés, amely újra és újra megszüli a vágyakat, melyek mielőbbi menekülésre kényszeríti az egyént. Az elbeszélő erről a menekülésvágyról vall Molly és Amerika elhagyása előtt: „Szerettem Mollyt, nem kétséges, de még nála is jobban szerettem titkos bűnömet, a menekülésvágyat, az elérhetetlen kergetését, ami valószínűleg valami ostoba gőgből, felsőbbrendűségem tudatából fakadt.”

Amerika után az utazás megállapodik. A gyarmatokon a kórházak rohadó légköre után vágyakozó Ferdinand lediplomázik, s az ifjú orvos praxist nyit Rancy szegénynegyedében. Az utazás látszólag véget ér, az állandó menekülési lázban égő Ferdinand mintha végleg megnyugodna, elfogadva jövőjének abszurditását, azt, hogy ezen a helyen nem is lehet semmiféle jövőről beszélni. Új életet kezdeni itt egyféleképpen lehet: mesélni. Az Utazás visszaemlékező perspektívája ugyanis nem korlátozódik a múltban megtörténtek egyszerű visszaadására, hanem ezeket az eseményeket értelmezi is. S mivel az elbeszélő értelmez, mintegy másként, de újraéli az egykori kalandok viszontagságait. Az utazás tehát a konkrét letelepedéssel (Rancy) nem érhet végig addig, míg az egykori utazó a mesélés által nem éli újra kalandjait. Az utazás, mint az önépítés folyamata nem alkalmas még a reflexióra, épp azért, mert annak nem az a lényege, hanem az események „egyszerű” meg-, átélése. A teljes megsemmisüléstől, a lassú elpárolgástól ezért retteg Ferdinand, mert ha a kalandokat nem lesz alkalma elmesélni, akkor azok mintha meg sem történtek volna. S a „mintha meg sem történt volna” joggal ébreszti fel az egyénben saját létének nemlétezésétől való félelmét. „Fiatalkora azzal telt, hogy igyekezett minél előbb megöregedni.” A visszaemlékező, mesélő narrátor azonban már egy olyan „majdnem” kész személyiséget feltételez, kinek már csak a mesét befejező pont veri le az utolsó koporsószöget. „Múltunkat nemsokára csupa ártalmatlan, szelíd és sajnálatraméltó ember és dolog népesíti majd be, csupa megnémult tévedés.” A mesélés ezt a némaságot szólaltatja meg.

Az Utazás az éjszaka mélyére világa szürreális világ, csakúgy mint a Don Quijote-é. Ám a szürrealizmus másként jelenik meg Céline regényében. Míg a Don Quijote maga alakítja ki ezt a világot, melynek mély látására csak ő képes, addig Ferdinand Bardamu-t ez a világ veszi körül. A szürreális valóság tehát itt nem egy személy által kivetített való, hanem mindent körülvevő atmoszféra. Ferdinand ebbe a szürreális világba esik bele, melynek logikátlansága, igazságtalansága ellen küzdeni nem lehet, hanem végérvényesen el kell fogadni azt, azzal a hellyel együtt, amelyet ez a valóság felkínál. „Húsz éves koromban nem maradt más, mint a múltam” – mondja a visszaemlékező elbeszélő. S bár a regény kalandvágytól hajtott szereplője retteg a leülepedéstől, mégis csak ehhez a megrögzült múlthoz tud fordulni. A Rancy-ben praxist nyitó, elkeseredett doktor utazása azonban a letelepedéssel nem ér véget. A kalandot át kell élni, ám az átélésről beszélni is kell. A múltban rögzült hajdani utazás a visszaemlékezés által feléled, hiszen az elmesélés is a kaland része. S miután a krónika befejeződött, Don Quijote lehunyhatja szemét a halottas ágyban. Az Utazásban is halállal végződik, az elbeszélő saját hasonmásra, Robinson arcára helyezi a halotti maszkot. Ferdinand a múltjáról mesélt, melynek kezdete egy alig húsz éves fiú hirtelen elhatározása, hogy a párizsi kávézó mellett menetelő hadseregbe beálljon. Ám a jelenet csupán a múlt egy fejezetének kezdősora, nem pedig az abszolút kezdet. „Anyám…egyre csak azt bizonygatta…, hogy nagyon is jót tett velem azzal, hogy megszült. Az anyák a feltételezett gondviselés folytonos emlegetésével leplezi felelőtlenségüket.” Az anyák felelőtlensége az utalás erre az abszolút kezdetre, amely a születés és a gyerekkor múltja. Az utazás elbeszélője még hallgat erről az időszakról, ám a második rész, a Halál hitelbe Ferdinandja már csakis erről tud beszélni.