Polanski őrültjei I

Roman Polanski 1965 és 1976 közötti életművében nem könnyű feladat kijelölni azon elemeket, melyek egybetartják az időszak terméseit. A rendező legtermékenyebb alkotói fejezeteként lehetne elkönyvelni a kilenc évet, amelynek darabjai megalapozták azt a hírnevet, melynek hatása kitartott a későbbi időszak alkotói pályájára. Nem is érdemes erőszakosan ráhúzni az egyes közös nevezőnek szánt motívumokat minden egyes ekkor készült filmjére. Az eredmény nem is lenne más csak egy száraiban megtört, szorosan összehúzott, haldokló virágcsokor. A műfajok hasonló változatossága próbálkozásra való merészséget mutat, semmint egy már korábban elsajátított szerzői hang újra és újra feltörő kántálását. A paródiának szánt fekete komédia (Vámpírok bálja), vagy épp a film noir lezártnak hitt fejezetének folytatása (Kínai negyed) kényelmesen megfér olyan filmek mellett mint az Iszonyat, Rosemary gyermeke, Machbet és A lakó. A változatosság ehhez hasonló példája azonban nem jelenti azt, hogy bizonyos témáknak meg lenne az a magabiztosan megálló „szerzői interpretációja”, melynek kirajzolódása után a továbbállás csakis egy újabb próbálkozással lenne egyenlő, ahol az előretekintés annyira merev, hogy már hátranézés lehetőségével sem hajlandó élni a sokszínűnek nevezett alkotó. Polanskiról sem mondható el, hogy a változatosságra való késztetés csakis valami újnak az állandó és megállíthatatlan kutatása lenne. Három filmje bizonyítja azt, hogy egy bizonyos témát nem lehet csak úgy elhagyni, mint egy kézgyakorlatnak szánt műfaji parodizálás letett késztermékét. Van, ami nem fél el egy műben. Polanskinál ez pedig az őrület témája. Jobban mondva a négy fal közé szorított őrületé.

A fent kijelölt időszak önkényesnek tűnhet, azonban e kilenc év három olyan filmet is tartalmaz, amelyek mintegy alulról támasztják meg ennek a majd egy évtizednek jól megrakott felszínét. E három alkotás: Iszonyat, Rosemary gyermeke és A lakó. A történet mindhárom mű esetében viszonylag egyszerű: a saját otthonuk foglyaivá vált szereplők kibékíthetetlen összetűzésbe kerülnek a falakon túli külvilággal, amely lakói kezén fogva, egymással szoros szövetséget kötve kész a rajta kívül álló egyén teljes lerohanására. Párhuzamos szűkülések folynak le itt egymás mellett, melyek mind egyazon rendszer szerint roskadnak lassan önmagukba, nem hagyva mást maguk után csak a kétségbeesett egyénnel megtöltött, némaságtól kongó lakást. Szűkülnek egyrészt a végtelennek hitt egyénen kívüli világ határai. Nincsenek egymástól teljesen különálló, egymás iránt abszolút közömbös „történetszálak”, sőt ebben az egyénnel szembehelyezkedő világban nincsenek is történetek. A külvilág összeesküvése a történetek többes számát szünteti végleg meg, s egy szorongást keltő összefonódásban csak egy történet menete szerint hajlandó mozogni: ez pedig a már említett egyén és külvilág szembenállásának szomorú meséje. A bábeli zűrzavar csupán illúzió, az összeesküvés pedig mindenre kiható. A lakó Trelkowsky-ja hiába hagyja el az őt tönkre tevő bérházat, a mozdulatlannak tűnő épület folyton a nyomában jár. Nem Trelkowsky költözött be a házba, hanem fordítva: a ház szállta meg a bérlőt. Bárhová rejtőzzön is el Párizs utcáin, immár a szabadnak hitt külvilág is a bérház uralma alatt áll: akárhová menekül, a ház valamilyen képviselője a biztosnak vélt búvóhelyen várja. Mintha a külvilág a bérház egy kitágított mása lenne. Az ellenséges külvilág nem egy vak és gyors lerohanással készül áldozata ellen, hanem elszakíthatatlan hálót fon a meggyötört test köré, aki vonaglásaival, menekülési kísérleteivel önkéntelenül is beleakadt e rendszer sűrű fonalaiba, pontosan elárulva ezzel hollétét kínzói számára. A Rosemary gyermekének metropoliszában is felszámolódnak a biztosnak vélt helyek, az Iszonyat Londonja pedig állati, ösztönös szexuális vágyak mielőbbi kielégítésére használná fel Carol testét. A valóságnak vélt külvilág fenyegetése azért olyan rémisztő Carol, Rosemary ás Trelkowsky számára, mert felismerik saját személyük eszközjellegét egy náluk magasabban elhelyezkedő hatalom markában. E hatalom nem csupán elfogyasztja őket, hanem kihasználja testüket, amely e megerőszakolások hatására önkéntelenül is a diktált ütem szerint kezd lépkedni. A személy lassan elveszíti ellenőrzését saját teste felett, az a „mikro hatalom” is semmissé válik, amelyen még uralkodni képes: önmaga felett. 

Polanski filmjei azonban nem merülnek ki a saját személyiség lassú elvesztésének, elraboltatásnak e viszonylag egyszerű vonalán. Az őrület ennél sokkal finomabb és bonyolultabb leírása a három mű. A fentebb taglaltak ugyanis csak egy oldalát érzékeltetik annak a jelenségnek, amelyet más módon is meg kell közelíteni. Az őrület nem merül ki a magát áldozatnak képzelő egyén félelmében és önsajnálatában. Innen nézve az őrület hatása egyenlő a vérszomjas külvilág céljával: arctalanítani, az egyéni jegyektől végérvényesen megfosztani egy remegő testet. Az egyénen túl levő világ és az őrület hatalma eggyé válik. Polanski filmjeinek talán legremekebb sajátossága az, hogy egy másik vonalat is mozgásba hoz, amely ugyan szintén az őrület területe, de egészen más megközelítésben: az őrület itt nem kifosztja a személyt, egy jól megrágott tetemet hagyva maga után, hanem épp ellenkezőleg: az őrület kínálja fel azt az egyéni arcot, amely kiemeli őt e külvilág egyneműsítő határaiból. 

Az örült világa személyes birodalom. A valóságra nem ráömlik, hanem megfertőzi azt, ám a fertőzést csakis az őrült látja, aki védekezésképpen saját igazságokat eszel ki, hogy e törvényeket arra a magán kívüli valóra aggassa, amely számára az egyedüli és végérvényes. A kinti objektív valóságok azonban ellentétbe kerülnek ezzel a saját törvényekkel felállított világban. Popriscsin elhiszi, hogy ő lett Spanyolország királya Gogol kisregényében. Ám ez a Spanyolország nem a valódival azonos. E megkettőződést csak az úgynevezett kívülállók látják, az őrült maga mennyei egységet érez. Nem kíváncsi immár a valódi Spanyolországra, hiszen az teljesen kívül rekedt a valóság horizontján. Nem korlátolt látás ez, hanem nagyon is egyéni. Az ész megszüli a szörnyetegeket, vagyis az őrületet, az őrület pedig életet ad az egyéniségnek. Nem kíváncsi az eredeti országra, mert annak ismerte, valamint konkrét létezése semmi többletet nem tud nyújtani az újonnan megszületett egyéniségnek. Az értelem objektív Spanyolországa csak egyenlővé tenne a többivel. A saját azonban sokkal igazabb világ lehet, mint eredetije, még akkor is, ha ez a hely rémisztő és elviselhetetlen. Polanski szereplői egy társasház lakói. Ebben az egyneműsítő környezetben csakis az őrület emel ki. Az őrült nem kényelmesen elhelyezkedő néző, hanem egyedüli főszereplő, akinek halálos ugrását visszafojtva szemlélik a ház lakói. Csakis a színpadon van helye, maximális kivilágításban, amely szemszögből a többiek arca egybemosódik egy kollektív katarzisban, akár a színházban ülőké a darab fináléjában. Az ő arca azonban megmarad egyedinek, hiszen játszania kell, még ha nem szeretne. Az őrült arca ebben a tömegben is azonnal észrevehető. Szomorú rendeltetése az, hogy immár nem tud elbújni.

Goya egyik rézkarca idéződhet fel: Az ész álma szörnyetegeket szül. Az értelem potenciálisan rejti magában az őrület jegyeit, ezek nélkül ő maga sem lehetne az ami. Az értelem nem önálló, hanem az őrületnek alárendelt, ám ezt az alárendeltséget nem tudó báb csupán. Ahogy a képen látni, ha az ész megfeledkezik önmagáról, azonnal elszabadulnak azok a pusztító és félelmetes erők, amelyektől azért nem tud megszabadulni, mert ő maga indukálja létezésüket. Az őrület nem más mint az értelem láthatatlanul kinyújtózó, kapálózó végtagja.

Az Iszonyat Carolja számára az őrület egész eddigi életének lerázhatatlan kísérője, amely a fiatal lányban felerősödik az üresen maradt lakásban. Látszatra más a helyzet a Rosemary gyermeke és A lakó esetében. E két filmben ugyanis utalás sincs a főszereplők korábbi életszakaszaira. Sőt, teljesen átlagos, hétköznapi, majdhogynem üres figurák, akik az új lakás megvételével, illetve kibérelésével szépen eltervezett jövőjüket látják, mint a jelenükből kiinduló akadálymentes és tükörsima útvonalat. Az új lakás azonban egy merőben ellentétes folytatást követel meg tőlük: az őrületet. Nem egyszerűen az őrület és az értelem szembenállásáról van szó. Polanski alakjainak az őrület ad jellemet, az őrület semmisíti meg azt a jelentéktelen életet, amit ők elképzeltek maguknak. Nem uralkodhatnak a bolondság felett, amelynek elviselhetetlen kegyetlensége az ő történetüket írja le. Nem a tiszta ész fordul át valamiféle sokk, trauma hatására, hanem az őrület veszi át szigorúan kibérelt helyét. Az ész rendeltetése csupán eszközjellegű. Nem uralkodik az őrület felett, hanem épp fordítva: az őrület tartja kordában, és használja ki a magát magabiztosnak tudó értelmet.